Évezredes múltja okán stílszerűen akár Ponte Vecchiónak is nevezhetnénk azt a hidat, amely az olasz kultúrát a magyarral összeköti. A Müpa és a Budapesti Fesztiválzenekar közös fesztiválja, az Európai Hidak idén Itáliát idézi elénk szeptember 18. és 27. között.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
Hogy kerül a csizma az asztalra? – hangzik a szólás, amely az olasz csizmával kapcsolatban most aligha merülhet fel csodálkozó kérdés gyanánt. Elvégre Itália és oly gazdag kultúrája a messzi múltban és a jelenben egyaránt túlbecsülhetetlen mértékű vonzerőt gyakorol ránk, magyarokra, s ezt a tényt idegenforgalmi adatokkal meg irodalmi művek hosszú sorával, kulináris hatásokkal és a hatvanas–hetvenes évekbeli férjszerző divattal egyként érzékletesen bizonyíthatjuk. A hajdanán kalandozással, lovagokkal és püspökökkel induló kapcsolat már a középkorban megtermékenyítő hatást gyakorolt a magyar művészettörténetre, s legalább Janus Pannonius óta ismeretes az a nosztalgikus otthonosságérzés is, amely íróinkat, költőinket és kultúránk más nagyjait olasz földön elfogja.
A Milánóban operába járó katonatiszt, Kisfaludy Sándor és a Velencében farsangoló Bethlen Miklós, a Nápolyban bálozó Széchenyi István és az olasz ég alatt kedvtelve időző 20. századi irodalmárok mind megélték a magyar utazók számára jószerint kötelező Itália-élményt.
„A világ népei között az olaszok vannak érzelmileg a legközelebb hozzánk… Ezt nem szabad soha elfeledni!” – írta az Olaszországban hosszú évekre megtelepedő Márai Sándor, s ez a szubjektív hitelű megállapítás egyszerre jelzi a két kultúra, a két temperamentum közötti rokonszenv kölcsönösségét, no és persze a menedék jelleget, amelyet Itália annyi magyar, köztük nagy és kis alkotók, katonák és szabadsághősök számára nyújtott. (Lásd majd ehhez az idős Kossuth Lajos turini, vagyis torinói portréját a Zászlótér Fortepan-kiállításán!)
Ily élénk érdeklődés és a nemzedékek sora által ápolt kapcsolat megléte mellett csakis a történelmet okolhatjuk azért, hogy az itáliai kultúra egyik-másik csodája csak igen jelentős késéssel ért el hozzánk. Például és mindenekelőtt az opera teljes műfaja, amelynek magyarországi meghonosításához vagy kétszáz éven át hiányoztak még a legelemibb feltételek is. Hiába fordult meg a tizenöt éves háború idején Esztergomban az operatörténet első óriása, Claudio Monteverdi, aki urát, a mantovai herceget kísérte el a hadjáratra. Mantovában bemutatott első operája, az Orfeo (1607) így aztán csak sokkalta később, a 20. században jutott a magyar közönség elé: 1929-ben koncerten, majd 1936-ban operaszínpadon.
Az Orfeo most a fesztiválon a Fischer Iván Operatársulat tánc- és énekkarával, a Budapesti Fesztiválzenekar korhű hangszeres kíséretével, s nem mellesleg nagyszerű szólistákkal (köztük Baráth Emőkével) kerül majd előadásra szeptember 18-án és 20-án, méghozzá a vezénylő és rendező Fischer Iván befejezésével. A nyugati civilizáció több évezredes nagy témájához egyébiránt kiállítás is kapcsolódik majd, Orfeusz sok értelmű és oly sokakat megihlető alakját a középpontba állítva.
Ha Monteverdi Orfeója sokára jutott is el hazánkba, azért az olasz muzsikát nagyon is a kedvünkre valónak érezzük: legyen az opera, popsláger, nép- vagy világzene, netán kortárs zenei alkotás. A kínálat tehát hatalmas, s a merítés méltó lesz hozzá. Így például Fischer Iván és a Fesztiválzenekar koncertjein Ottorino Respighi és Luciano Berio művészete érintkezik majd Schuberttel és Bachhal szeptember 22-én és 23-án, a BFZ kortárs programja pedig a csellistaként is közreműködő komponistát, Giovanni Sollimát, valamint két 20. századi modern klasszikust, Giacinto Scelsit és Niccolò Castiglionit fogja közelebbi ismerősünkké avatni a szeptember 26-i és 27-i koncerteken.
Rachele Andrioli és Rocco Nigro duója, valamint a mandolinos-énekes-borbély Mimmo Epifani (szeptember 20.) a dél-olasz tradicionális zenét, míg a Cuncordu e Tenore de Orosei (szeptember 22.) a szardíniai többszólamú énekek világát képviseli majd a fesztiválon. A nápolyi Ilaria Graziano és Francesco Forni (szeptember 22.), illetve a Canzoniere Grecanico Salentino (szeptember 22.) pedig a világzene és az új irányzatok felé nyitott, és mégis oly átütően talján dallamosság és temperamentum megtestesítői lesznek a programon. Valamint jön az olasz Barry White, azaz Mario Biondi (szeptember 27.), továbbá a 2004 óta együtt éneklő vokálcsapat, a Cluster (szeptember 22.). No és persze meghallgathatjuk még a trombitás Fulvio Sigurta vezetésével a Cinema Italia fantáziacímű koncertet is: az olasz filmzenetörténet oszlopos érdemű colonna sonoráival (szeptember 21.).
Az olasz művészet emblematikus alkotásai közül (és a filmzenék mellől) természetesen a mozik sem hiányozhatnak, elvégre a magyar közönség és bizony a hazai filmkészítők is időről időre azokból tanultak stílust. A fesztiválon két Fellini-csoda, Az édes élet és a 8 és 1⁄2, valamint a pályaelődje előtt tisztelgő, témáit és világát egyénien továbbgondoló Paolo Sorrentino két filmje, A nagy szépség és az Ifjúság képviseli majd ezt a tágas univerzumot szeptember 21-én 22-én. Szkárosi Endre összeállításában pedig még a kortárs irodalom is szóhoz (továbbá hang- és képmixhez) fog jutni egy estére (szeptember 23.), az egyik legelismertebb olasz literátor, Daniele Benati közreműködésével.