Légies, könnyed, közönségbarát – Ilyen volt a BFZ Orfeója

Orfeo szerepében Valerio Contaldo – fotó: Horváth Judit

Megszólal egy teljesen elfeledett világ. Ez volt az első – zenei – benyomásom Fischer Iván Orfeo rendezésével kapcsolatban. Mi is volt azonban nekem ez a két előadás? Pozitív csalódás, felfedezés, egy teljesen új zenei környezet.

A beszámoló eredetileg a Színtézis blogban jelent meg.

Féltem az Orfeótól. Nem a történet, és nem is a Fischer által komponált, az eredeti történet szerinti befejezés rémített meg. Pusztán a szerző, Monteverdi, és a darab bemutatásának dátuma, 1607. Ezek mellett ott volt az érdeklődés is bennem, mivel a Figaro kivételével az összes itthon bemutatott Fischer-rendezést láttam; evidens volt, hogy meg fogom nézni. Arra az egyetlen dologra nem számítottam, hogy mindkét előadáson ott leszek.

Mielőtt azonban komolyan belekezdenék, engedje meg a kedves olvasó, hogy tisztázzam magam, miért is viseltettem fenntartásokkal a darab iránt. Igaz, szeretem a régizenét és a barokkot is, nem rémít meg egy-egy (férfi)szopránra komponált aria bravura és a furábbnál furább hangszerek sem, ahogyan a continuo állandó kopogása sem kerget az őrületbe, az Orfeo zenei anyaga egyszerűen más. Még erőteljesen érződik benne az őt megelőző század zenei hagyománya, a polifonikus szerkezetek, a motettaszerű éneklés és az egyházzenei beütés. Nem tudtam hova tenni, a felvételek meg végképp nem segítettek, csak még jobban elijesztettek.

fotó: Horváth Judit

Az ellenérzéseim a premier napján, rögtön a toccata első ütemeinél szálltak el. Fischer interpretációjában ez, az amúgy kimondottan súlyos és kiforrt zene, egyszerűen légiesen szólalt meg. Nyomokban sem éreztette a komor, indulószerű karaktert, inkább a vidám dallamossága tűnt fel a zenének, ahogyan a doboktól, csörgőktől és furulyáktól eljutottunk a vonósokig, lantokig és a natúr harsonákig. Ugyanígy nem volt elnehezítő érzés a prológust bevezető zenét sem hallgatni. Szinte magától értetődő természetességgel következett a „nyitányból”.

Ahogyan aztán haladt előre a darab, egyre fokozatosabban éreztem rá ennek a történelminél is történelmibb zenének a szépségére.

Érdekes volt megfigyelni, hogy mennyire magával ragadó volt az egésznek a jóval lazább, természetes folyása, amivel kiszakított a hangversenyteremben is néha érezhető napi rohanásból.

Maradjunk még a hallható érdekességeknél, részleteknél, mivel nekem, mint „új fülnek”, bővelkedett a darab ilyenekben. Az Orfeót az operák közé soroljuk, ami egy modern kategória. Igaz, ez a világ első operája, amihez illik igazodni, mégsem használnám ezt a kifejezést az előadás ismertetésekor, mivel számomra az, hogy opera, egyáltalán nem tükrözi azt, amit láttam, hallottam. Tehát az eredeti megnevezés szerint: favola in musica, vagyis mese zenében. Miért is emeltem ki már-már szőrszálhasogatóan ezt a különbséget? Azért, mert ez az apró különbség határozza meg az énekes szerepek karakterét. Ne várjunk hatalmas áriákat, nagy jeleneteket, szépen elváló recitativókat, kórusokat. Az egész darab olyan, mintha a legszebb reneszánsz vokális hagyományt ötvöztük volna az opera finom líraiságával, kecsességével. Amit pedig ez indikál: történetmesélést énekelve.

Ha pedig már itt tartunk, akkor meg kell említsem, hogy

Fischer idén is összehozta a szupercsapatot: Baráth Emőke (Eurüdiké, a Zene), Núria Rial (Nimfa, Prosperina, Bacchánsnő) vagy Valerio Contaldo (Orpheusz).

Az általam kiemelt művészeken kívül – a műsorfüzetet elolvasva és a színpadon látottakat összevetve – egy dolog érezhető: ahogyan Fischer legutóbbi rendezésében, a Falstaffban az olasz nyelv használatán, ismeretén volt a hangsúly a szereplőválogatáskor a kifogástalan énektudás mellett, úgy most a barokk repertoár ismerete játszott fontos szerepet.

fotó: Horváth Judit

Rendezés, díszlet, koreográfiák tekintetében is a megszokott igényességet kaptuk, azonban itt elmaradtak a különleges megoldások. A díszlet „klasszikusabb” nem is lehetett volna. Zöld mező dús fűvel, vetített lankák a háttérben keveredve a vicenzai Teatro Olimpico évszázadok díszletével (kedves utalás arra, hogy valójában hova is készült ez a rendezés). Egyedül az alvilági jeleneteket mondanám rendhagyónak, bár a különösen szép és a tökéletes hangulat jobban passzolnak a Styx folyó tükröződéséhez – amiben visszafelé menet Orpheusz megpillantotta Eurüdikét. A koreográfiák és a jelenetek megkomponáltsága is belesimult a letisztult, egyszerű koncepcióba. Sigrid T’Hooft koreográfus finom gesztikája látványossá, de nem kirívóvá tette a szereplők jelenlétét.

Ide kapcsolódik:
A 16. században élne legszívesebben Fischer Iván - Videó

Mindezek után a nagy kérdése az egész előadásnak: milyen is volt Fischer befejezése? Korábbi zeneszerzői munkásságát ismerve – pl. A vörös tehén című operája – Fischer zenéje lendületes, jól befogadható, klasszikus vonalvezetésű, de mégis modern, ötletes. Az Orfeo befejezésénél azonban ne várjunk hatalmas különbséget. A befejezés zenéje abszolút az eredeti zenei anyaghoz lett hozzásimítva, szinte észre sem venni, hogy mikortól is halljuk Fischer zenéjét. Talán egyetlen olyan momentum van, amikor kitűnik, hogy a vége nem négyszáz éve íródott: pár ütemen keresztül a harsonák egészen romantikus hangzást vesznek fel. Ötletességből – igaz csak egy apróság – azonban kaptunk egy leheletnyit: a darabot a toccata témája zárja, ahogyan finoman felhangzik utoljára az egyik furulyán.

fotó: Horváth Judit

A premier és a második előadás is sikeres volt, a közönség láthatóan szerette a rendezést, és külön érdekes volt látnom, hogy mennyire felszabadultan távozott mindenki az előadás végén. Külön kiemelném a zenei interpretáció könnyedségét, szellősségét és a rendezés gördülékenységét. Abszolút közönségbarát előadások voltak. Mentesek mindennemű túlgondoltságtól és felesleges feltűnősködéstől. Az esték a színpad és a zene tökéletes egységéről szóltak.

És akár 1607-ben is lehettünk volna, amikor a közönség ovációja közepette ismét felcsendült a toccata…