Mindenki csak tenoristaként tudta elképzelni a gyermek Pavarotti jövőjét

Luciano Pavarotti a mantovai herceg szerepében a Királyi Operaházban

Körülbelül ötéves lehettem, amikor felfedeztem a hangomat. Szép alt hangom volt, de semmi rendkívülit nem találtak benne.

Bár hangom az átlagostól semmiben sem különbözött, szerettem énekelni. Apámnak nagyon szép tenorja volt – még ma is énekel – és foglalkozott is a gondolattal, hogy énekesi pályára lép. Azért döntött másképp, mert úgy értzte, nem elég erősek az idegei. Jelenleg templomban énekel, de szóló szereplései előtt egy héttel már kész idegroncs.

Apám számára az ének volt a legfontosabb dolog a világon. Az akkori legjob tenoristák – Gigli, Martinelli, Schipa, Caruso – lemezeit cipelte haza és százszor is lejátszotta őket. Állandóan ezeket a nagy hangokat hallgattam, és természetesen én is megpróbáltam hozzájuk hasonlóan énekelni. Úgy tűnt, mintha erőszakkal tenoristát akartak volna faragni belőlem.

Ide kapcsolódik:
Milyen tanítvány volt Luciano Pavarotti?

Rendszerint bevonultam a szobámba, magamra zártam az ajtót és teli tüdőből fújtam a La donna è mobilé-t – persze vékony gyerekhangon. A házunkban lakó tizenhat családból tizennégy ordított, hogy fogjam be a szám.

Forrás: 

Arrigo Pola: Pavarottiról – Az énektanár. In: Luciano Pavarotti–William Wright: A pék fia és a kilenc magas cé. Zeneműkiadó, 1983, 18.