Az orosz zongoraművész csodagyereknek számított Makszim Vengerov, Vagyim Repin és Jevgenyij Kiszin mellett a szovjet peresztrojka idején. Ma leginkább szokatlan repertoárjáról ismert, amelyben a klasszikus műveket kortárs darabokkal kombinálja. Oszetyinszkaja idén először, július 30-án lépett fel a Salzburgi Ünnepi Játékokon, Makszim Vengerov oldalán.
– Milyen benyomásokat szerzett a koncert során?
– Először 1991-ben, még gyerekkoromban hívtak a Salzburgi Ünnepi Játékokra, de akkor személyes okok miatt nemet mondtam. Tartottam tőle, hogy itt összetalálkozom az apámmal. Azóta csak nézőként vettem részt a fesztiválon, de most új helyzetbe kerültem: nem én bírálom mások játékát, hanem az enyémet bírálja a közönség. Bár különlegesnek tartom ezt a helyet, nem gondolnám, hogy jobban vagy kevésbé érdekes, mint a világ bármely más nagy koncerthelyszíne.
– Hogyan kezdődött az együttműködése Makszim Vengerovval?
– Alapvetően szólista vagyok, nem kamarazenész, de szeretek kamarázni olyan művészekkel, akiket érdekesnek tartok.
Nem azért játszom együtt valakivel, mert híres, hanem a nagy zeneiséget, az intellektust és a szenvedélyt keresem a kamarapartnerekben.
Mindez megvan Makszim Vengerovban. Már több mint harminc éve ismerjük egymást, de csak három évvel ezelőtt játszottunk együtt először. Azóta viszont évente többször is fellépünk közösen. Kétszer turnéztunk már Olaszországban, a következő évadban pedig a Carnegie Hallban és a Musikvereinban játszunk együtt. Nagyon ritka az a zenei összhang, ami Makszim és köztem van. Tökéletesen egymásra tudunk hangolódni, és nem kell sokat próbálnunk koncert előtt.
– Ha viszont próbálnak, miket egyeztetnek?
– Főleg a stílust beszéljük meg. A tegnapi koncertünkön például egy Mozart-szonátát adtunk elő. Mivel mindketten más módon szoktunk Mozartot játszani, ki kellett alakítanunk egy olyan hangzást, ami mindkettőnk játékmódját tükrözi. Elkezdtünk próbálni, és hamar ráéreztünk a másikra. Arról viszont mindig beszélni szoktunk, hogy felnyissuk-e a zongora tetejét vagy sem.
– Milyen volt a Mozart-házban játszani?
– Nedves és meleg volt a levegő az épületben, amihez nehéz volt alkalmazkodni a hangszerekkel. Nyitott és zárt tetővel is kipróbáltuk a zongorát, és végül a nyitott tetőnél maradtunk. Nem volt könnyű így játszani, főleg Schubert C-dúr Fantázia hegedűre és zongorára című darabját. Ez az egyik legnehezebb mű, amit erre a két hangszerre írtak. Nem lejátszani, hanem jól lejátszani nehéz, mert a hangszerek Schubert idejében teljesen másképp szóltak.
– Gyakran játszik kortárs zenét és a koncertműsorai sem túl hagyományosak. Mi alapján választja ki a darabokat?
– Nagyon unalmas lenne sokadszorra is eljátszani a Holdfény szonátát. A zenészeknek nemcsak a közönség igényét kell kielégíteniük, hanem újabb műveket is meg kell ismertetni velük. Olyan modern darabokat szoktam választani, amiket én szeretek, és akkor a közönségnek is tetszeni fognak. Szeretem a stílusok keveredését. Például szívesen játszom Pavel Karmanov műveit, aki minimalista stílusban ír, de a darabjaiban fellelhető Händel és Alfred Schnittke hatása.
– Ha más előadókat hallgat élőben vagy felvételről, mi érinti meg?
– Olyan zenét nem hallgatok, ami nem érint meg. A zongoradarabok mellett zenekari műveket és operákat is szoktam hallgatni. De egyre kevesebb koncertre megyek el. Amíg az ember fiatal, sok előadást kell meghallgatnia, hogy elmélyítse a különböző stílusokat. De később már ritkábban kapja meg azt az élményt, amiért érdemes koncertre járni. Azt szeretem, ha jó értelemben vett zenei „sokk” ér az előadás hallatán.
– Az orosz iskola hagyományai szerint tanult zongorázni. Milyen értékeket őrzött meg a játékában az ott tanultakból?
– Az orosz iskola nemcsak a technikai dolgokkal foglalkozik, hanem a zene intellektuális megközelítésével is. Gondolkodni kell arról, amit játszunk, és ezt a tudást kell kombinálni a hangokkal. De technikailag a kínai iskola messzebbre fog jutni, mint az orosz zeneoktatás. Ott a gyerekeket korán kezdik el tanítani, és mindent le tudnak játszani. Rengeteg olyan zongorista van ma, aki arra született, hogy gyorsan és hangosan játsszon. De nem lehet egyet kiválasztani közülük, mert mindannyian kiválóak.
Én különbséget teszek nagyszerű zenész és nagyszerű zongorista között. Utóbbiak bármit le tudnak játszani a hangszeren, de sokkal kevesebben vannak azok, akik igazi zenei zsenialitással és nagy tudással rendelkeznek.
– Mit tanult a tanárától, Marina Wolftól?
– Marina azt mondta, hogy zene szerkezetére figyeljek. Egyszerre kell hallani a jobb kezet, a bal kezet, a zene különböző szintjeit. Amikor minden jól szól, akkor a kezünk a zenei gondolat alapján mozog. A struktúrát a gondolattal kombinálni: ez adja a hangszer igazi hangját. És néha a hang az egyetlen, ami megkülönbözteti az egyik zongoristát a másiktól. A hang a zongorista legfőbb tulajdonsága.
– Mit gondol a „csodagyerek” jelenségről, aminek Önt is tartották?
– Szerintem ez nem természetes dolog. A cirkuszhoz tudnám hasonlítani: olyat nézünk, amit nem tartunk helyesnek, mégis tovább nézzük. Soha nem tartottam magam csodagyereknek, mert szomorú, hogy amikor ezek a zenészek felnőnek, már átlagos művészként kezelik őket. Nagyon nehéz megbirkóznia ezzel annak, akit előtte csodagyereknek neveztek.
– Önnél hogyan zajlott ez az átmenet?
– Ez egy fájdalmas és hosszú történet, mert iskolás koromban évekig tíz-tizenöt órát töltöttem naponta gyakorlással, hogy olyan zenésszé váljak, akit szeretni és tisztelni tudok. Ennek elérése számomra nagyobb eredmény annál, hogy csodagyereknek hívtak. De a világ szereti a történetet a rózsaszín ruhás kislányról, aki úgy játszik, mint Mozart vagy mint Go. És még mindig vannak csodagyerekek. Főleg a szülők és a tanárok tartják életben ezt a jelenséget az üzlet miatt.
– Mi volt az eddigi legerősebb élménye előadás közben?
– Nekem az a legnehezebb, hogy elérjem a teljes szabadságot: amikor mentes vagyok a gondolatoktól, az érzékeléstől és a félelmektől. Mindattól, ami a földön tart. Az ilyen pillanatokban tudja megtapasztalni a közönség az igazi szépséget.
Azért vagyunk mi, zenészek, hogy az emberek azt érezzék, nem a földön vannak, hanem valahol a mennyben.
– Mi jellemzi legjobban a játékmódját?
– Próbálom magát a zenét nézni. Nem a virtuozitást vagy a nehézséget tartom lényegesnek, hanem a zene lelkét, ami belül van.
– Hogyan látja a zongorázás jövőjét?
– Manapság milliónyi zongorista van a világon, és úgy tűnik, a zene üzletté vált. Három-négy évente új nevek jelennek meg a nagy versenyeken. A közönségnek szüksége van új hősökre. Hogy mi lesz húsz év múlva? Talán mindenki robotokat fog hallgatni, akik bármilyen stílusban tudnak majd zongorázni. Vagy feltalálnak egy olyan számítógépet, ami bármilyen repertoárt el tud játszani, mint a kedvenc zongoristáink a régi időkből.