Mit tesz emberrel, ha üres templomba lép? Naná, hogy énekelni kezd. Havernál telefon van? Ugyan hát, foly a flow ilykor – értem én –, tube-ra gyorsan a művészet!
Érzelemtúlcsordulásba tolulolulból ereszteni ki hang, nem idegen (gondolom tőled sem), ám olyt mint Monsenieur Lacroix, s aztat azon’yban ki tube-olni kissé hogyis bátor önazontalanságból adatott azonosság. Ilyent inkább magának őriz-érez ember, mintis titkoni csóklopás, távboldog vágyüzenet, vagy akár örömreggel utáni dolograhaladás süssön verőfény akár szitáló eső arcbasimulva.
Visszade napitopik kertvégi kápolnába toppant azonjához állapítható meg, hogy számára nemszükség semmi egyéb, mint kis visszhang, s máris képes olybele, hogy kissé ragadtatja el magát, szaladán belealá saját művészetének, huhúzva dalvégbe be. Gondoljunk bárhogyis, maink nagyon élvezte e majdkét percét.