A magyar jazz „zenei kaméleonának” új albuma a hónap legjobb lemezei között

Juhász Márton jazzdobos igen pontosan „zenei kaméleonként” határozza meg magát, sokoldalúsága révén egyik azon keveseknek, aki éppoly foglalkoztatott külföldön, mint hazájában. Új lemeze mellett egy Christian Thielemann vezényelte bayreuthi Lohengrin-előadás került az októberi toplista második helyére.

Ha azt mondom: Bayreuth – akkor az elsősorban hagyomány. Ha azt mondom: Lohengrin – akkor az elsősorban romantika. Ha azt mondom: Thielemann – akkor az elsősorban elképesztő precizitás, tökéletesen kidolgozott részletek, tömbszerű és mégis árnyalt hangzás. Ha azt mondom: 2018 és a rendező Yuval Sharon – akkor már gyanakodni kezdhetünk, hogy itt szinte semmi sem lesz ugyanaz, mint amit hagyományosan megszoktunk. Sharon – talán az első amerikai rendező Bayreuth történetében – tulajdonképpen az elektromosságról rendezett egy Lohengrin-előadást. Csodás kékben derengő modern meséje (mintha csak Nietzsche szavait idézné a Lohengrin kék narkotikumáról) villanypóznák tövében, áramtermelő telepek árnyékában játszódik.

Értelmezése szerint Brabant sötétségben él, kell hát valaki, aki fényt, új töltést, elektromosságot hoz ebbe a világba – és erre a megfelelő ember a polikarbonát szárnyakkal „úszó” kerámia hattyún érkező Lohengrin. Ki ez a prométeuszi figura: egy idealista, egy technokrata a jövőből, egy szerelem csodás éjszakai vándora? A válasz ránk van bízva. Téren és időn kívül vagyunk, amikor azt hisszük, ráismerünk valamire a valóság szintjén, máris tovarepülünk a mesébe, az irreálisba. Hi-tech Lohengrin – de a kérdőjelek ugyanúgy megmaradnak: hogy ki is ez a figura, honnan jön és hová tart, elég-e a szerelem a világ megváltásához?!

Thielemann már kipróbálta a maga zenei látomását két évvel korábban Drezdában. Most talán még szebben szól a zenekara – és szerencsésebb az énekesek terén is. Mert bármennyire szenzáció volt 2016-ban Netrebko Wagner-debütálása Elsa szerepében, itt és most Anja Harteros sokkal érzékibb, sokkal biztosabb, sokkal meggyőzőbb, érzékeny éneklése nekem napjaink legjobb Elsájává teszi. ’16-ban Piotr Beczala volt a címszereplő, és most is ő énekli ezt a bitang nehéz szerepet – mint mindig, most is remek mesteremberként, néhány csodaszép pillanattal, többnyire azonban csak megbízhatóan.

Az előadás óriási ajándéka Waltraud Meier, aki napjaink legnagyobb Ortrudja – olyan feszültséget teremt maga körül, hogy abba még a színpadi áramtelep is belehalványul.

Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.

A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.

Ahogyan azt évekkel ezelőtt Juhász Márton maga fogalmazta meg egy interjúban, ő igazi zenei kaméleon. Hihetetlen munkabírással a muzsika legkülönfélébb területein szlalomozik kimagasló eredménnyel. Felsorolni sem lehetne azt a számtalan hazai és külföldi produkciót, amelyekben részt vett. Szerényen, szürke eminenciásként egyike azoknak a magyar zenészeknek, akiket valóban jegyeznek a külföldi „jazztőzsdén” is.

Kitűnő képzést kapott először Londonban, majd diplomáját a bostoni Berklee zenei főiskolán szerezte meg 2011-ben. Tanulmányai során számos barátra és kollégára, kitűnő kapcsolatokra tett szert, amelyeket aztán kamatoztatni lehet a nemzetközi jazzvilágban. Ez a lemez éppen ezt bizonyítja, hiszen a Wolfgang Muthspiel vezette ösztöndíjprogram során megismert hét zenésztársával készítette el Baselban. A trombitás-szárnykürtös Sergio Wagner brazil, Paco Andreo francia harsonás, a tenorszaxofonos Enrique Oliver pedig spanyol. Lengyel az együttes gitárosa, Szymon Mika, orosz hölgy a zongorista, Olga Konkova, a bőgős viszont amerikai: Danny Ziemann. No, és persze a doboknál a magyar dobos-zenekarvezető, Juhász Marci.

Minden hangszeres zenész remek szólókkal kápráztatja el a hallgatót, mégis kiemelném Sergio Wagner trombita- és szárnykürtjátékát, amely közel Miles Davis-i magasságokba repít, mindjárt az indító Sea of Uncertainty című számban.

A tizenegy veretes kompozíció mindegyikét a zeneszerzői képességekkel is megáldott magyar dobos jegyzi.

Mesteriek a hangszerelések is, a hangzásvilágot pedig igazán különlegesé teszi a japán-svájci Yumi Ito éneke, amelyhez olykor a zenekari tagok is csatlakoznak. Nem szöveges ének, nem is scat-vokál, hanem az emberi hang instrumentumként való használata. Külön érdeme a lemeznek az, hogy a zenekarvezető-komponista egyáltalán nem tolakszik az előtérbe, „első az egyenlők között”, ami dobosok esetében nem mindig jellemző… Üdítő egy olyan lemezt megismerni, amely mit sem törődik az elvárásokkal, nem kíván a futó trendekkel versenyezni: a fiatal művészek önálló kreatív munkája találóan viseli a „Felfedezés” címet. Az utóbbi évek egyik legkiemelkedőbb jazzalbuma, egyben a magas szintű mai jazzoktatás dicsérete is, amely a műfaj biztató jövőjének záloga!