Bojtos Lucát és Erdős Attilát klasszikus és szokatlan formanyelvű előadásokban is láthatják a nézők, de dolgozzanak bárhol, a munkán nem spórolnak. A Budapesti Operettszínházban a Csárdáskirálynő Stáziját és Bóniját alakítják, a műfaj követelményeinek megfelelően elsöprő energiával. Nézi őket az ember a színpadon, és érzi, hogy különleges kémia van közöttük. Aztán találkozik velük, és kiderül, semmi nem véletlen.
– Sokfelé találkozhat a nevetekkel a közönség: most az Operettszínházban ülünk, de az Operában is énekeltek, és egészen különleges, független zenés színházi projektekben is közreműködtök. Ez a sokféle közeg eltérő megfelelési igényt vagy elvárást támaszt elétek előadóként?
Erdős Attila: Az alapvető színészi és éneklési minőséget tekintve nem, ugyanolyan magas színvonalon kell teljesíteni. Persze másképp kell viselkedni egy operett színpadán, az operákat tekintve eleve széles a skála – és bár sokan úgy gondolják, a próza hiányában eleve kevesebb alkalom van a színészi játékra, ez azonban egyáltalán nem igaz, sőt –, a munkához való hozzáállásban nincs különbség.
Bojtos Luca: Minden műfajnak megvannak a maga szabályai, azokat pedig be kell tartani. Az operett nagyon nagy kihívás, hiszen rengeteg kritériumnak kell megfelelned. Egy kísérleti színházi előadásban a formanyelvi eszközök lehetnek szélsőségesebbek, és nem biztos, hogy ugyanazokat az ötleteket mutatnád meg egy operettszínházi próbafolyamat improvizációjában. Ezzel tisztában van az ember, de helytől függetlenül ugyanazzal az energiával próbálunk és játszunk. Miközben én úgy érzem,
minden helynek van szelleme,
ami akár arra is hat, hogy hogyan öltözik fel az ember. A közeg máshová viszi a fókuszpontokat: ezek közé a falak közé nem illik a szakadt farmer és a bakancs, ha pedig például az Artusban vagy más alternatív közegben próbálunk, az itteni elegancia hatna furcsán.
Erdős Attila: Valóban más bemenni az Artusba megcsinálni egy Úrhatnám szolgálót vagy Tankréd és Clorindát jedijelmezben, mint bejönni az Operettszínház színpadára frakkban a Csárdáskirálynőben. De ez talán nem is szorul magyarázatra, az ember kimondja, és már látatlanban érzékeli a különbséget. A belefektetett munka azonban mindenhol a maximumot kell, hogy jelentse, azt nem lehet elmismásolni. Abba a kivételes helyzetbe kerültünk, hogy
belekóstolhatunk az operába és az operettbe, és csak tisztelettel lehet beszélni mindkét műfaj művelőiről.
Sokat lehetett hallani régen az operettesek és az operisták ellentétéről. A mostani tapasztalatommal azt tudom mondani, ez kizárólag abból fakadt, hogy nem ismerték egymás munkáját. Melós műfaj mindkettő. Az operák és az operettek is elképesztő mennyiségű energiát igényelnek, minden egyes előadáson kilókat ad le az ember.
Bojtos Luca: Az operettben hatalmas hőfokon kell égni az elejétől a végéig, egyetlen pillanatra sem engedhetsz le. A közönségnek pedig semmilyen erőfeszítést nem szabad észrevenni.
A valódi könnyedség iszonyú nehéz dolog.
Az talán különbség, hogy az opera műfaja bizonyos szempontból kötöttebb forma. Ennek például a gyakorlatra olyan kihatása van, hogy mivel a próbakezdésre teljes szereptudással érkezel, ha idegen nyelvű, akkor a fordítást is ismered és a zenei dramaturgia is sok iránymutatást ad. Emiatt már az elején, még mielőtt a rendezővel találkoznál, teljesebb képed van a szerepről, mint más műfajok, például az operett esetében.
Erdős Attila: A formai kötöttségeken belül mindig a valós emberi karakterek létrehozására kell törekednünk.
– A Zeneakadémián mire készítettek fel benneteket?
Erdős Attila: Nagyon sokszor kellett gyorsan, szinte váratlan helyzetekből megoldani dolgokat, és szerintem nagyon sokszor direkt, talán pedagagógiai céllal kaptunk ilyen feladatokat. Ennek az a haszna, hogy engem ma már nem lehet meglepni semmivel.
Bojtos Luca: A klasszikus énekművész alapszak azt adja, ami a nevében is benne van, nem az operajátszásra készít fel, ott ennek megfelelő a színészmesterség-órák mennyisége is. A mesterszak már az operáról, a zenés színjátszásról szól, és félévente van egy operavizsga. Attila helyzete speciálisnak számított, mert akkoriban nagyon kevés fiú volt opera szakon, és már a BA alatt kisegített a mesterszakosok operavizsgáiban. Nekünk, szopránoknak egész másképp oszlottak meg a feladatok, jóval többen voltunk, így nem is kaphattunk folyamatosan akkora kihívásokat, mint egy férfi főszereplő.
Erdős Attila: Vagy amit mondtál, hogy jóval több a lány, ezért a tenor szerepet szoprán énekelte. Ami külső szemmel furcsán hat, lehet is kritizálni, de azt sokan elfelejtik, hogy egyrészt van egy adott helyzet – például az, hogy egy évfolyamra 8 szoprán és 1 bariton jut –, másrészt viszont mi ebből rengeteget tanulhatunk, mert ettől a karakter még karakter, a színpadi játék még színpadi játék, és a szituáció is szituáció marad.
A Zeneakadémián sokféle eszközt kaptunk, amiket a szerepeink megformálásához használhatunk. Az már rajtam áll, hogy a megfelelő anyaghoz
a megfelelő eszközt használom-e.
– Ti egyébként a zene vagy a színház felől érkeztetek a Zeneakadémiára?
Erdős Attila: Tulajdonképpen mindenki azért megy oda, hogy zenés színházat csináljon, de más-más értékekkel érkezik. Van, aki kinyitja a száját, és már álomhangja van. Van, aki kinyitja a száját, és az még messze van az álomtól, de a tanárok mérlegelésére van bízva, hogy eldöntsék, mi az, ami fejleszthető. A felvételin én talán egy Kodály-dalban mutattam meg, hogy esetleg, majd, egyszer valamikor lehet belőlem a hang alapján operaénekes. De a játék része mindig nagyon érdekelt, valószínűleg ez a „csomagolás” hatott. Azt éreztem az diploma után, hogy milyen jó lenne azzal a tudással újrakezdeni a Zeneakadémiát. Még most is az út legelején vagyok. A tanárom, Marton Éva mondta nekem, hogy legyek türelmes, ne akarjak hirtelen elénekelni mindent. A pálya hosszú távú. A színpadon tanulsz meg rengeteg dolgot, és nem az első, hanem az ötödik vagy a tizedik előadáson áll össze a kép.
Bojtos Luca: Érdekes, hogy mindketten a színház felől érkeztünk, és ebben kicsit kakukktojásnak is számítottunk. Vannak, akik úgy csöppennek ide, hogy a szép énekhang és a szóló előadás képe van meg bennük, ami a színházisággal később egészül ki. Amellett, hogy számít a személyiséged – én azt hiszem, olyan voltam, mint egy betöretlen kiscsikó –, azt sem szabad elfelejteni, hogy
egy művészeti felsőoktatási intézményben a tanárod,
a mestered is rengeteget jelent.
Én Kertesi Ingridnek sokat köszönhetek, tőle tanultam a hang szabadságát, és azt is, hogy a hangot óvni védeni kell. Rajta kívül számomra egy firenzei ösztöndíj volt fontos, remek tanárokkal, mesterkurzusokkal.
– És mikor, hogyan lett belőletek páros?
Bojtos Luca: Mi mindig azok voltunk! Egymásnak voltunk teremtve! (Nevet.)
Erdős Attila: „Kitalálva” nem lett, inkább csak észrevették, hogy jól működünk együtt civilben is.
Bojtos Luca: Hasonló a temperamentumunk, ez már a Zeneakadémián kiderült. Az egyébként érdekes, hogy amióta végeztünk, többször hívtak bennünket együtt úgy, hogy külön-külön jutottak el hozzánk, nem tudták, hogy mi osztálytársak voltunk, nem ismerték a mi „előéletünket”. Szerelmes párt viszont most először játszunk.
Erdős Attila: Már mindketten dolgoztunk itt, az Operettszínházban – Luca a Kékszakállt, A kék madarat és a Notre-Dame-i toronyőrt csinálta, én a Kékszakállt –, de párként, ráadásul klasszikus szubrett-táncos komikusként a Csárdáskirálynő az első előadásunk.
– Milyen a pár két tagja, Bóni és Stázi?
Erdős Attila: Bóni szerepében az az izgalmas, hogy nagyon sokszínű. Nagy váltások vannak benne, az egyik pillanatban bohóc, a másikban halál komoly. Nem szabad, hogy „leüljön” vagy kifáradjon a karakter. A próbafolyamat alatt sokat ötleteltünk azon, mik azok a pontok, amik miatt végig meg tud maradni az előadásban az emelkedő hőfok, hol lehet szabadjára ereszteni, hol improvizálhatunk a történeten és a figurán belül. Rengeteget agyaltam rajta. Volt, hogy a villamoson ugrott be valami, kíváncsi lennék, mit gondoltak az utasok rólam. De Vidnyánszky Attila is sokat segített ezeknek a megtalálásában.
Bojtos Luca: Azt mindenképp szerettem volna elkerülni, hogy Stázi amolyan panelszubrett, bájos, kedves, édes cukormázzal leöntött naiva legyen. Kerestem a mélységeit, a mondatai mögötti motivációkat, és talán ezért érzik néhányan azt, hogy az első megjelenése, az Edwinnel való beszélgetése szokatlanul nagyobb tétre megy. A Stázi–Bóni-jelenetekben próbáltunk a kettőnk közt egyébként is létező barátságra, az együttrezgésre építeni, hogy ne valami kitett, megjátszott cukiság legyen, hanem egy hiteles kapcsolat. Én nehezebben oldódom új környezetben, ebben a próbafolyamatban sok új kollégával találkoztam, ezért adott biztonságot, hogy Attila a párom, illetve az, hogy Bakos-Kiss Gáborral még kamaszkori drámatáborokból ismertük egymást.
– Ha már tánc: van a múltatokban bármi erre utaló nyom, jel?
Erdős Attila: A társastáncokon és a salsán kívül semmi. Tisztában vagyok azzal, milyen múltra tekint vissza ez a szerepkör ebben a színházban, ha pedig a jelenről beszélünk, olyan kollégák között vagyok, mint Kerényi Miklós Máté, Laki Péter, Peller Károly… Hozzájuk nem hasonlítanám magam, de a próbaidőszak alatt mindent megteszek azért, hogy megtanuljam a koreográfiákat. Az biztos, hogy a végén karakteresek lesznek!
Bojtos Luca: Most bántod magad! Van ritmusérzéked, stílusérzéked, és egy táncos komikusnál igenis fontos a karakteresség. Ő a megközelíthető férfi, akiben élet van. A sózott-borsozott.
Erdős Attila: A besózott-borsozott! Ennyi pörgést, forgást, átbújást, mint itt… Huh!
Bojtos Luca: Mi majd a mögöttünk és mellettünk álló balettkarból lógunk ki aranyosan. De komolyra fordítva a szót: nagyon sok videót néztünk, ami rendkívül tanulságos volt. Voltak előadások, amikben a viszonyokra, a helyzetekre nagyobb hangsúlyt helyeztek, és voltak olyanok, amik a táncokra, az egészen elképesztő akrobatikus mozgásokra épültek. Az a színház és a rendező döntése, hogy melyik utat vagy stílust választja. Én egyébként 4 éves koromtól kezdve tanultam táncolni, kisebb-nagyobb kihagyásokkal egészen fiatal felnőttkoromig; sok műfajt kipróbáltam, show-, kortárs, latin táncokat. Ettől függetlenül közel sem nevezném magam profinak. Azt se felejtsük el, hogy nekünk mindeközben énekelnünk is kell, és a mozgás nem mehet a technikánk rovására.
Erdős Attila: Mindennek megvan az előnye és a hátránya. Ha nagy flikk-flakkokat kérnek tőlem, meg fogom próbálni. Fontosak a képességek, de az is, hogy kinek mi áll jól, kitől mi hiteles.
Bojtos Luca: Bele lehet jönni, csak idő kell hozzá, hogy a test ráálljon erre a mozgásformára. Lehetetlennek tűnő dolgokat is megoldhat a gyakorlás, és szerencsére itt szuper balettmesterek tanítottak bennünket. Azt gondolom,
ezt a műfajt csak nagyvonalúan érdemes csinálni.
Ha nem tudsz a végén őszintén mosolyogni, elveszik az egész lényege.
