Bravúros mutatvány vagy művészi eszköz kívülről vezényelni a Trisztánt?

Fischer Ádám - fotó: Posztós János / Müpa

A Fischer által vezényelt Otello-előadásoknak híre ment a München és Bécs között különösen szűk zenei világban. Ezért hívták meg a bécsi Operába: adja hát le itt is a névjegyét. Leadta, és vele mély benyomást keltett.

„Viharzene és orkánszerű ujjongás” – ez állt címként az egyik recenzió fölött, és a Die Presse nem éppen elnéző kritikusaként ismert Franz Endler szakértelemmel és örömmel méltatta a karmester teljesítményét: „… eleget tett az énekesek váratlan kívánságainak, gondosan kezelte a zenekart, magával ragadta a hallgatót, figyelt az arányokra, és mindig a helyes pillanatban. Belevetette magát a harcba, amit az összhatást mindig figyelembe véve meg is nyert. Mindannyiunk számára nyereség lenne, ha valóra váltaná azokat a reményeket, amelyeket az utóbbi időkben oly gyakran tápláltunk fiatal karmesterek iránt.” Aznap, amikor a kritika megjelent, jött világra Áron, a Fischer házaspár fia. Teljes volt a boldogság.

Ide kapcsolódik:
Fischer Ádám útja a Helsinki Bizottságig

Röviddel ezután, 1981 elején vezényelt Fischer első alkalommal Wagner-művet. Grazban rábízták az újonnan rendezett Trisztán és Izolda betanítását és vezénylését. Most, amikor Fischer ismertebbé vált, mind Bécsben, mind Grazban egyre gyakrabban hangzott el, hogy karrierje „ebben a házban” vette kezdetét. Így aztán a grazi Neue Zeit nevű lap a bemutatóról lehozott recenziójában jó adag lokálpatrióta lelkesedéssel úgy vélte, ez az előadás helyet kap majd a nemzetközi operatörténelemben. „A korábbi grazi korrepetitort”, akit a közönség elragadtatva ünnepelt, a kritikus szó szerint mindenki más elé helyezve méltatta:

„A karmestert valóban elsőként kell említeni. Fischer Ádám kívülről dirigálta az előadást – a partitúra még a pulton sem feküdt –, és olyan nyugalommal és körültekintően vezényelt, hogy magával ragadta és csúcsteljesítményre késztette a zenekart.”

A Die Pressében Endler is „kiemelkedő zenei interpretáció”-ról beszélt, amit a Grazi Filharmonikusok Fischer vezénylete alatt nyújtottak. „Nélküle bizonyára nem jött volna létre egy ennyire homogén és valósággal izgalmas bemutató est.”

Bővebb információ az életrajzi könyvről ide kattintva.

Különös, hogy az érett Fischer Ádám vegyes érzelmekkel gondol vissza ezekre a sikerekre. Egyrészt minden álszerénység nélkül elfogadja a kritikától kapott dicséretet, másrészt viszont ellentmond a kedvező bírálatoknak. Persze, jegyzi meg, kívülről vezényelte az előadást. Ilyet először Bécsben az állóhelyről látott, amikor Nello Santi a Rigolettót kívülről dirigálta. A Zeneakadémia diákja Santi teljesítményét nagy tisztelettel figyelte, és megfogadta: ezt egyszer majd ő is megteszi. Általánosan elfogadott véleménynek számított, hogy hangversenyt lehet kívülről vezényelni, és Swarowsky is megkövetelte a hallgatóitól, dirigáljanak egyes szimfonikus darabokat a kotta segítsége nélkül. Általános volt azonban az a vélemény is, hogy egy operát lehetetlen így vezényelni. Ebben azonban már a fiatal Fischer is kételkedett, ha például arra gondolt, hogy jómaga A varázsfuvola minden ütemét ismeri. Nello Santi aztán meggyőzte: igen, ezt is meg lehet tenni.

Vajon eredetileg csupán önigazolásnak szánta e bravúros mutatványt? Később mindenesetre tudatosan alkalmazott művészi eszközzé vált számára. Akinek a karmesteri pulton nem kell olvasnia és lapoznia a partitúrát, szabadabb és több ideje jut arra, hogy fokozottan törődjön az énekesekkel. Jobban figyelheti a színpadot, mint az, akit leköt a partitúra, s így gyorsabban avatkozhat közbe, ha úgy tűnik, valami most mindjárt félre fog menni; lehetősége van arra, hogy előre beavatkozzon, ne csak reagáljon. A kritikus Franz Endler helyesen figyelte meg a bécsi Otello-előadás alatt, hogy karmesterként eleget tett egyes énekesek váratlan kívánságának. Fischer erről így vall:

„A munka része az, hogy érzem, mi történik a színpadon, hogy a pillantásunk találkozik. Ha valaki egy szerepet először énekel, akkor szükséges, hogy számára a mozdulataim, a jelzéseim különösen világosak legyenek, hogy megnyugtassam, ha izgatott. Előfordulhat, hogy egy énekesnek elfogy a levegője – ő maga ezt talán még nem is tudja, de én észlelem, hogy a lélegzete nem fog kitartani a zenei frázis végéig. Nos, ilyenkor felgyorsítom a tempót, hogy segítsek neki.”