Fischer Ádám útja a Helsinki Bizottságig

Fischer Ádám - fotó: Csibi Szilvia, Müpa

A helsinki Opera épülete, ahova Fischer Ádám a hetvenes évek közepén érkezett, az egykori Sándor Színház volt. A színházat alapításakor az ott élő oroszoknak szánták, mivel Helsinki orosz helyőrségi város is volt; építését a cár engedélyezte, megnyitására 1880-ban került sor. 1917 után aztán ez a szerény színházépület lett a Finn Nemzeti Opera és Balett rezidenciája. Ez így is maradt 1993-ig, míg fel nem avatták az új operát, melynek épülete immár magán viseli a finn építészet kreativitásának és egyszerű, nemes eleganciájának minden jegyét – Fischer Ádám történetét folytatjuk.

A Sándor Színház, amely 1974 őszétől három esztendeig Fischer tevékenységének legfontosabb helyszíne lett, kis és szűk épület volt. A „Bulevardi”-n állt ugyan, ám ez a cím szó szerint nagyzolóan hatott, lévén szó egy keskeny, valamivel már a város centrumán kívül eső utcáról. A késői 19. század ízlése szerint sok aranyozott és plüssfelülettel dekorált csinos nézőtér mindössze ötszáz nézőt tudott befogadni. Végképp aggasztó volt a helyzet a zenekari árokban, ahol például mindössze hat első hegedűsnek jutott hely.

A zenekar minimális mérete mégsem korlátozta a repertoárt, nem jelentett akadályt, hogy Wagner és Richard Strauss műveit is adják, példának okáért a Lohengrint vagy A rózsalovagot.

Helsinki lakosainak száma ekkor már meghaladta a félmilliót, és a város vonzáskörzetében további 400 ezer ember élt. Létezett tehát egy operapublikum, amely elsősorban sokszínű, változatos repertoárt kívánt. Leif Segerstam, aki Fischert Helsinkibe hívta, hamarosan külföldre szerződött, egyik fő feladataként átvette az Osztrák Rádiózenekart. Ameddig Helsinkiben maradt, mindig nagy jóindulattal kezelte a fiatal magyar karmestert, talán némi apró büszkeséggel is mint Fischer Ádám „felfedezője”. A vezető karnagy a házban Ulf Söderblom volt, aki másfél évtizeddel Fischer előtt szintén Hans Swarowskynál tanult, és tehetségét ezt követően maradéktalanul finn hazája zenei életének szentelte.

Bővebb információ az életrajzi könyvről ide kattintva.

A kis operaházban tehát nagy, igényes műveket is adtak, s így Fischernek most alkalma nyílt arra is, hogy olyan előadásokat tanítson be és vezényeljen, mint Mozart Figarója és a Così fan tutte (ekkor még finn nyelven), Gounod Faustja és több Verdi-mű, mindenekelőtt az Otello. Ez utóbbit ott dirigálta először, majd az élet úgy hozta, hogy pályája során ezt az operát vezényelte legtöbbször. A fiatal és tapasztalatlanságának tudatában lévő karmester itt végre a maga professzionális szemszögéből is alaposan megismerkedhetett egy dalszínház mindennapi működésével. Igaz, azokat a gondokat, amelyeket korábbi munkahelyeiről jórészt már ismert, diplomatikusan áthárította az igazgatóságra.

Ide kapcsolódik:
Nagyot csalódott az operaházi munkában az ifjú Fischer Ádám

Ha egy indiszponált tenorista lemondott, és miatta meg kellet változtatni a programot, vagy ha a mindig éber színházi szakszervezet (az intendánsok mumusa) vonakodott a próbák kedvéért túlórákat vállalni, Fischer mindig némán ült az igazgatói irodában tartott megbeszélésen. Nem avatkozott be, amit finnül nem is igen tudott volna megtenni, s így aztán hallgatását megértéssel fogadták.

Maga viszont igyekezett tekintettel lenni a zenészek kívánságaira, például a zenekari próbát egy csellista vagy klarinétos kérésére percre pontosan befejezni, tekintettel arra, hogy különben odakint lejár az autók parkolási ideje.

A társulat szinte teljesen hazaiakból állt, amiért is Fischerrel, a büszkén mutogatott „külföldivel” roppant előzékenyen bántak. A néha vendégként fellépő énekesek is jobbára mind finnek voltak, például a grandiózus basszista Martti Talvela. Ulf Söderblom, a vezető karmester nyájas és korrekt kollégának bizonyult, aki a maga útját járta, és más munkájába nem avatkozott bele. Fischer munkanyelve a zenekari próbákon a német maradt, ám alapszinten lassanként megtanult finnül is, és élvezettel fedezte fel azt a gyér, ősrégi szókincset, ami három és félezer évvel a két nép elválása után (amint azt a finnugrisztika jelenleg állítja) még mindig a finn-magyar nyelvi rokonságról tanúskodik. Öröm volt rábukkanni például arra, hogy a színként végül is nehezen elképzelhető magyar „tulipiros” a finn „tuli”-val cseng össze, ami tüzet jelent. Hasonló módon párhuzamot fedezett fel a finneknek a korábban nemzetük felett uralkodó Svédországgal szembeni öntudatos, ám kissé még mindig bizonytalan viszonya és a magyarok érzései között, mikor Ausztriára pillantanak. A finn temperamentum nagyon tetszett neki, és vaknak kellett volna lennie, ha nem szerette volna meg a sötét fenyőerdők közt ezer tavával kéken csillogó, nyári Finnországot. Az északi tél viszont kemény volt, különösen a karácsony előtti hetekben, amikor a 13 órakor végződő próbák után odakint már alkonyodni kezdett.

Az ország és lakói iránt kialakult minden rokonszenve ellenére Fischer pontosan tudta, hogy hároméves szerződése lejártával innét is tovább fog menni. Nem csak a finn operaház korlátozott lehetőségei miatt jutott erre az elhatározásra. Finnország európai peremhelyzete szintén nyomós ok volt. Azt, hogy ott fent a térképen mi történik, Nyugat-Európában alig-alig vették tudomásul. Nemigen törődtek vele a politikában, és még kevésbé a kulturális életben. Reménytelen vállalkozásnak tűnt, hogy Fischer az itteni működésével nagyobb figyelmet keltsen. Mindez abból a téves geopolitikai sztereotípiából fakadt, hogy Nyugat-Európában a Szovjetunió árnyékában óvatosan manőverező Finnországot félig-meddig Moszkva szatellitjének tartották. Valójában azonban a finnek 1945 óta türelmesen, kitartóan és sikerrel küzdöttek azért, hogy megszilárdítsák függetlenségüket. Ennek része volt többek között az is, hogy az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletet részben Helsinkiben tartották, és a Záróokmányt 1975-ben a Finlandia palotában írták alá.

Fischer Ádám, aki a későbbi években igen éberen figyelte a világpolitika pergő eseményeit, töredelmesen bevallja, hogy alig észlelt valamit is abból, ami akkor közvetlen közelében a finn fővárosban zajlott.

Naivnak tartotta azt az elképzelést, hogy a konferencia által hangsúlyosan kezelt polgári és az alapvető emberi jogok elismerése a kommunista uralom alatt álló régióban bizonytalanságot okozhat, és a rezsimek meggyengülését vonhatná maga után. Ebben egyetértett sok hivatásos politikai kommentátorral, akik, ahogy ez később kiderült, mindannyian tévedtek. A Helsinki Záróokmányra mint az emberi jogok chartájára való hivatkozás a következő évtizedben a szovjet érdekszférában a rendszer kritikusainak hatásos eszközévé vált. Fischer feltehetőleg eléggé meglepődött volna, ha valaki akkor a finn fővárosban azt jósolja neki, hogy lesz majd egy rendszerváltás, s ő ezután fontos szerepet fog játszani a Magyar Helsinki Bizottságban.