Gódor Erzsébet 9 évesen kezdett el cimbalmozni, azóta pedig a hangszere elválaszthatatlan társa és legfőbb attribútuma. A BMC által első alkalommal megrendezett Nemzetközi Cimbalomversenyen ő is hozzájárul a hazai sikerekhez, hiszen a klasszikus-kortárs kategóriában elért második helyezése mellett szinte minden különdíjat elnyert.
– Hogy kerültél kapcsolatba a cimbalommal?
– Eredetileg zongorázni szerettem volna, de nem vettek fel azzal az indokkal, hogy nagyon kicsik a kezeim. Cimbalomra viszont bekerültem, amit aztán nagyon hamar megkedveltem. A szüleim mesélték, hogy a kezdetektől fogva én akartam zenét tanulni. Mint minden másban, a szüleim komolyan támogattak a cimbalmozásban is, habár ők sosem foglalkoztak zenével: édesanyám női ruha szabó, édesapám hentesként dolgozik. Többek között az is bizonyíték erre, hogy már az első év végén kaptam egy használt hangszert, és nem sokkal később egy teljesen újat.
– Gimnáziumi és zeneiskolai tanulmányokat követően jutottál be rögtön a Zeneakadémiára. Milyen érzésekkel fejezted be az egyetemet?
– 2016-ban szereztem tanári diplomát, és úgy érzem, a zene mellett rengeteget tanultam az emberi kapcsolatokról is. Az egyetemi évek alatt azonban mégsem éreztem magam teljesen felszabadultnak, és utána is nehezen nyíltam meg. A diplomám ugyan jól sikerült, mégis bennem volt az az érzés, mintha valami nem engedné szabadon mozogni a kezeimet. Ez arra ösztönzött, hogy komoly továbblépési lehetőséget keressek, mint amilyen a BMC Nemzetközi Cimbalomversenye volt.
– Milyen hozadéka lett számodra a megmérettetésnek?
– A cimbalomversenynek köszönhetően visszatértem a régi önmagamhoz, aki bátran kiáll minden helyzetben. Úgy érzem, hogy az eredményemnek köszönhetően ezúttal valóban kiléptem az ismeretlenségből, igaz, már jó ideje vagyok visszatérő vendég több zenekarnál is, és az újabb felkérések száma miatt sincs okom panaszra. Ettől függetlenül nagyon vágytam már egy olyan jellegű elismerésre is, amit végül ez a verseny meg tudott adni.
A felkészülés nem ment teljesen zökkenőmentesen, hiszen márciustól megnehezítette a dolgomat egy kézsérülés. Korábban többnyire elégedett voltam a teljesítményemmel, de ezen a nyáron éreztem először, hogy nem tudok semmi, amit végül nagy fejlődésnek élek meg.
A verseny megerősített abban is, hogy hallgassak a megérzéseimre, és a bátorságom is kamatozott.
– Mi a legnagyobb előnye a cimbalomnak?
– Rengetegféle hangszínt lehet belőle előcsalni, épp ezért használják előszeretettel a kortárs zenében is. A cimbalomban rejlő szabadság miatt talán nem meglepő, hogy a romantika és a 20. század zenéje mellett épp a kortárs alkotások állnak hozzám legközelebb. Örömmel tölt el, hogy már többször is kipróbálhattam magam ebben a különleges zenei világban. Véleményem szerint még számos kiaknázatlan lehetőség van a hangszerben, amelynek eredeti repertoárja igazából a kortárs zene.
Több olyan, általa kedvelt darab van, amelyben nem kapott szerepet a cimbalom, habár – véleménye szerint – a hangszer jól illeszkedne e művek többségébe. Emiatt számos cimbalomátiratot készített kedvenc műveiből, például Dvořák h-moll csellóversenyéből vagy Schuber Arpeggione szonátájából.
– Mik a legemlékezetesebb koncertélményeid?
– Kiemelkedő volt például a Wien Modern fesztivál, ahol a Bécsi Filharmonikusokkal játszottam egy kortárs művet, idén májusban pedig Bella Máté egyik darabjában közreműködtem. A Message 1-2 című művében rendkívül jól használja a cimbalom adottságait, így ez a darab bármilyen közönséghez közel tud kerülni. Szívesen gondolok vissza a legutóbbi, brüsszeli koncertemre is. A lélegzetelállító Notre Dame du Sablon nevű templomban játszottam, ahol a fellépést megelőzően nem próbáltam ki a teret. A hatalmas templom varázslatos akusztikája viszont koncert közben arra ösztönzött, hogy Liszt II. Magyar rapszódiájában úgy játsszak az idővel, ahogy korábban nem mertem.
Hamarosan ismét fellépek Brüsszelben, majd a moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban adok egy szólóestet, másnap pedig – szintén Moszkvában – egy filmzenés koncertet játszom. December elsején a Müpában veszek részt a Cimbalomgála nevű rendezvényen, és különösen örülök, hogy a Vígszínházban folytatódik a Liliom ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében, amiben én is közreműködöm zenészként. A színházi munka kifejezetten közel áll hozzám, elégedett vagyok a darabbal, a Mester Dávid által írt zenei betétekkel, és a kollégáimmal is. Nagyon jól érzem magam a társaságukban, ráadásul sosem tudom megunni az előadást, hiszen másfajta koncentrációt igényel, mint egy koncert. Az Operettszínházba is ismét kaptam meghívást, október elején pedig két stúdiófelvételem is lesz.
– Fel tudod idézni azt a pillanatot, amikor először érezted, hogy elválaszthatatlanok lesztek a hangszereddel?
– Egy nyáron édesanyémék elvittek a nagyszüleimhez, akik vidéken laktak, és természetesen a cimbalmom is velem jött. Emlékszem, hogy azokon a napokon minden reggel felkeltem 5 óra körül, és egészen ebédig gyakoroltam. Rövid idő alatt így rengeteget fejlődtem.
Szinte számomra is érthetetlen, hogy gyerekként hogy volt ekkora önuralmam.
A magyarázat csak az lehet, hogy egyszerűen szerettem játszani, és a színpadi szerepléstől sem riadtam vissza. 12 éves koromtól már saját darabokat is írtam, amikbe az akkori kedvencem, a romantika stíluseszközeiből válogattam leginkább. A legfőbb motiváció számomra mégis az volt, hogy tudtam, a családom nagyon szeret hallgatni, és örömet szerzek nekik a játékommal. Az érettségi környékén azért megfordult a fejemben, hogy régészetet tanuljak. Fel is vettek volna a pontszámaim alapján, de végül nem volt kérdés, hogy a cimbalmot választom.
– A Hubay Jenő Zeneiskola és Alapfokú Művészeti Iskola tanáraként milyen tapasztalataid vannak?
– Az nem lep meg, hogy a gyerekek többsége nem ismeri a cimbalmot, hiszen én is csak a zeneiskolában találkoztam vele először, viszont érdekes, hogy külföldön többen tanulnak ezen a hangszeren már kisiskolásként, mint itthon. Nagyon szeretek tanítani, hiszen közben sokat fejlődöm a kommunikáció és az önkontroll terén is, és örömmel látom, hogy a diákjaim bármiféle szülői nyomás nélkül, őszintén motiváltak és gyakorolni is szeretnek. A kortárs zene egyébként a tanításban is segítségemre van: hangszerbemutatók alkalmával például mindig választok részleteteket egy-egy olyan kortárs műből, amivel épp foglalkozom, a gyerekek pedig nagy érdeklődéssel figyelik ezeket a nem mindennapi hangzásokat. Az ilyen élmények kifejezetten hozzájárulnak ahhoz, hogy kialakuljon a hangszeresek egyéni stílusa már egészen fiatal korban.
A tanítás biztonságot is ad, érzem, és jó érzéssel tölt el, hogy továbbvihetek egy ilyen fontos hagyományt. Magyarként épp ezért kötelességemnek is éreztem, hogy részt vegyek a BMC cimbalomversenyén, hiszen ritka alkalom, hogy itthon kerül sor egy ilyen nívós nemzetközi megmérettetésre. Úgy éreztem, szereplésemmel a későbbiekben sokat tehetek azért, hogy ez a hangszer még népszerűbbé váljon, és a következő generációkban is kialakuljon és fennmaradjon az iránta való érdeklődés.