Így vált München a világ egyik legjelentősebb operai centrumává

Bajor Állami Operaház - fotó: Wilfried Hosl - Képünk illusztráció

München a műfaj történetének éppúgy kitüntetett helyszíne, akárcsak az operajátszás jelenének. Legendás ősbemutatók, zajos botrányok, nagy művészek és csodaelőadások garmadájára lehet méltán büszke a Bajor Állami Operaház.

Az operarajongóknak aligha kell hosszasan bizonygatni, hogy a Bajor Szabadállam fővárosa nemcsak az Oktoberfestről, a Bayern München focicsapatáról vagy épp a Siemens óriáscégről nevezetes, hanem az operaéletéről is. A Bajor Állami Operaház valósággal ellenállhatatlan vonzerőt jelent a műfaj alkotói és előadóművészei, no és természetesen a közönség számára is. Egy nagyszerű intézmény, amelynek jószerint csupán egyetlenegy személy, az építtetője képes tüntetően hátat fordítani, hisz a bronzba öntött I. Miksa bajor király szobra háttal ül uralkodása legmaradandóbb büszkeségének.

A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.

A földrajznak és a történelemnek egyaránt döntő szerepe volt abban, hogy München a századok során jelentős operai centrummá válhatott. A műfaj bölcsőjének számító Itália szerencsés közelsége, valamint a nagyjából nyugalmas körülmények között uralkodó fejedelmek kitartó művészetpártolása kellett ugyanis ahhoz, hogy az opera már a kora újkorban meghonosodjon ezen a tájékon. A Wittelsbach-dinasztia századokon át nyújtózkodott, hogy hercegi címét előbb választófejedelmi, majd királyi rangra cserélhesse, s hogy közepes méretű, másodvonalbeli országát az európai hatalmak koncertjének meghatározó játékosává tegye. A nagyralátó tervekhez pedig igencsak elkélt a bőkezű reprezentáció, a látványos fogyasztás, amelynek e korban az egyik legfontosabb összetevője az udvari operajátszás volt.

Ide kapcsolódik:
Hogyan jussunk ki Bayreuthba 10 euróért?

A 17. század közepén uralkodott, az úttörő érdemű Ferdinánd Mária választófejedelem és olasz származású hitvese. Nyomukban utódaik is váltig költöttek az operára – és az operaházak építésére. Így épült fel előbb az – Idomeneo ősbemutatójának helyszínéül szolgáló – Cuvilliés-Theater, majd a már említett első bajor király, Miksa országlása idején a kissé megtévesztő elnevezésű Nationaltheater. Ez utóbbi épület 1818-ra készült el: Karl von Fischer tervei alapján, jól felismerhetően a párizsi Odéon hajdani mintáját követve. A dalszínházat azonban hamar utolérte a korabeli játszóhelyek balvégzete, a tűzvész, amely 1823-ban épp egy előadás közben égette porig München újkeletű büszkeségét. Két évvel később azonban már újra állt az épület, s állt is egészen 1943. október 3-a éjszakájáig, amikor a szövetségesek légitámadása elpusztította. A Fischer eredeti neoklasszikus terveit rekonstruáló harmadik Nationaltheater azután 1963 óta fogadja újra a bajor és a nemzetközi közönséget: 2100 ülőhellyel, a világ harmadik legnagyobb operaszínpadával, remek akusztikával – valamint a páratlan múlthoz méltóan izgalmas produkciókkal.

Bajor Állami Operaház – fotó: Wilfried Hosl

Merthogy a Bajor Állami Operaház persze korántsem csupán építészettörténeti szempontból jelentős és mozgalmas múltú intézmény. A művészi működés históriájának legdicsőségesebb és egyúttal legbotrányosabb fejezete kétség kívül Richard Wagner és az érte és műveiért szenvedélyesen rajongó II. Lajos király barátságához fűződik. A meghittjéért semmi pénzt és erőfeszítést nem sajnáló Lajos ugyanis keresztülvitte, hogy 1865 és 1870 között négy Wagner-mű ősbemutatóját is Münchenben tartsák meg. A Trisztán és Izolda, A nürnbergi mesterdalnokok, A Rajna kincse és A walkür világelső előadásait mindazonáltal viharok egész sora kísérte: háborgás a magas kiadások ellen; a vád, miszerint a legelső Trisztán a lehetetlenül nehéz szólamba halt bele; s nem mellesleg a polgárpukkasztó wagneri magánélet körüli szóbeszédek.

Ide kapcsolódik:
Centiről centire újult meg Bayreuth barokk operaháza

A Wagner-premierek nyomában azután az operairodalom megannyi műve jutott itt első ízben a közönség elé. Méghozzá a vadonatúj operákkal szemben egyre bizalmatlanabbá váló huszadik és huszonegyedik században is. Mert ahogy azt egy korábbi müncheni főzeneigazgató, Kent Nagano egy interjújában elégedetten megfogalmazta: „…a Bajor Állami Operaház hagyományosan nagyon progresszív. Meghatározóan fontos vonása a kortárs zene iránti elkötelezettsége.” Ilyesformán nemcsak a Béke napja című kései Richard Strauss-opera világpremierét tartották Münchenben, de Penderecki Übü királya, Az ördög tragédiája című Eötvös Péter-opera, vagy épp Aribert Reimann főműve, a Lear bemutatójára is itt került sor.

Bajor Állami Operaház – fotó: Wilfried Hosl

Az utóbb említett Lear két irányba is tovább terelheti elbeszélésünket: a müncheni csodaelőadások, illetve a magyar vonal felé. Reimann Shakespeare-adaptációját ugyanis 1978-ban két olyan operatörténeti érdemű zseni közreműködésével állították színpadra, mint a rendező Jean-Pierre Ponnelle és a címszereplő Dietrich Fischer-Dieskau. A mű és annak müncheni előadási alakja pedig a budapesti közönség számára is ismerős lehet, hiszen a videofelvételek révén rekonstruálható rendezés és látványvilág 2016-ban a Magyar Állami Operaházban új életre kelt, hála Anger Ferenc és munkatársai szakmai alázatának.

A Ponnelle–Fischer-Dieskau pároshoz hasonló nagyságok múltbeli és jelenkori együttműködéseit persze még hosszan sorolhatnánk, ahogyan régi vagy friss emlékeinkből lajstromba foglalhatnánk Jonas Kaufmann, Edita Gruberova, vagy akár Carlos Kleiber müncheni csillagóráit is. De inkább hozzunk szóba végezetül néhányat a Bayerische Staatsoper háza táján fontos szerephez jutott magyar művészek közül. Elvégre a múlt század közepén két magyar főzeneigazgató is állt az intézmény élén: Solti György 1946 és 1952 között, illetve Fricsay Ferenc 1956-tól 1958-ig.

1956 végén az utóbbi Generalmusikdirektor szerződtette Münchenbe Simándy Józsefet, aki jóllehet sokat szenvedett a helyi időjárás fejfájdító sajátosságától, a főntől, hamar népszerű „Joszi”-vá vált a bajor fővárosban. Azóta persze a magyar operaéneklés több más nagysága is eljutott már a Bajor Állami Operaház 2500 négyzetméteres színpadára, ahol Sass Sylvia Violettát, Marton Éva Turandotot, Rost Andrea Rosalindát és Komlósi Ildikó Amnerist énekelt, s ahol éppenséggel Molnár Levente vagy Bretz Gábor neve is több mint ismerősen csenghet.