Harminc éve mutatkozott be az Operaházban, azóta neve egybeforrott Nabucco, Jago, Scarpia és a Hollandi szerepével. Kálmándy Mihály október 5-én gálával ünnepli a jubileumot, de célja, hogy ne csak róla, hanem az opera műfajáról és partnerei tehetségéről is szóljon az est.
– Idén márciusban kapta meg a Kossuth-díjat, és ha jól tudom, különösen meghatotta, hogy a Szent Korona jelenlétében adták át az elismerést.
– Ez valóban csodálatos érzés volt, de egyébként semmi nem változott azóta – én ugyanazt csinálom, amit a Kossuth-díj előtt. Nagyon jó szellemi és hangi formában érzem magam.
Ez nem egy történet vége, mert eddig is arra törekedtem, hogy estéről estére egyre jobb legyek.
– Az állami elismerés nagy dolog, de minden művésznek van egy belső mércéje is, ami alapján megítéli a saját eredményeit. Önnek mi jelenti ezt a szubjektív iránytűt?
– Amikor felvettek a Magyar Állami Operaházba, az első premierjeim között szerepelt A bolygó hollandi. Óriási megtiszteltetés volt előadás után azt olvasni az egyik meghatározó kritikus írásában, hogy esetemben hangi, lelki és alkati megfelelésről értekezik. Úgy érzem, hogy a varázslat akkor jöhet létre, ha a kiváló hangi állapot mellett sikerül kibontakoztatni a figura lelki világát is. Ez a belső mérce.
– Hagyománnyá vált, hogy az Opera jubileumi gálaestet rendez Kossuth-díjas művészeinek. Hogyan választotta ki a műsort, illetve a fellépőket: Boross Csilla, Fodor Bernadett, Rálik Szilvia, László Boldizsár, Köpeczi Sándor énekesek és G. Horváth László hegedűművész személyében?
– Egy roppant harmonikus társaság áll össze Kovács János karmesteri pálcája alatt – olyan művészek, akik gyönyörű hanggal, jó technikával és erőteljes színpadi jelenléttel rendelkeznek. Számomra a legfontosabb, hogy a gála ne csak rólam szóljon, hanem az opera műfajának miértjére adjon választ. Lesznek szólóáriák, duettek, tercettek, kvartettek, így a partnereimnek is lehetősége lesz megmutatni, hogy ők miben a legjobbak, mit énekelnek szívvel-lélekkel, valamint lesz egy csodálatos hegedűszóló is.
– Több mint harminc évvel a háta mögött meg tudja fogalmazni, hogyan kell vigyázni egy operai hangra?
– Semmi nem pótolja a napi gyakorlást. Nem szabad mindent elvállalni, mert nem minden használ a „hangszernek”. Egy művész akkor tud fejlődni és a szakmát magas szinten művelni, ha a hangjának megfelelő szerepeket énekel. Hogy ki mikor érik, az roppant relatív.
Amikor huszonöt évesen a Nabucco címszerepével diplomáztam, rögtön megmutatkozott, hogy milyen szerepkörben fogok majd otthonosan mozogni.
Ha valakinek vivőerős a vocéja, megfelelő a hangterjedelme, stabil magasságai és sötét hangszíne van, az alkalmassá teheti például a Verdi-repertoár megformálására. Ezzel együtt azt gondolom, hogy nem csak egy technikánk van, hanem annyi, amennyi szerepet éneklünk. Mindegyik operahősnek más a lelkivilága, ami az énektechnikát is meghatározza. Ezért van az, hogy a jól megválasztott szerepek vigyáznak az előadó hangjára.
– A gála Wotan búcsújával és a Tűzvarázzsal zárul A walkürből. A kritika dicsérte ezt az alakítását. Mi volt a kulcsa hozzá?
– Wotan főistent nem lehet csupán zenei oldalról megközelíteni, el kell merülni a germán mítoszokban, az őstörténeti hagyományokban. Ha ezt a kutatómunkát az énekes elvégzi, ráérezhet a karakterre. Szerintem ez a kulcs.
– Az új évadban egy új Wagner-szerepben lép fel, Amfortast alakítja a Parsifalban.
Gyönyörű opera gyönyörű témával, amelyik óriási energiákat követel meg az énekestől, de sokat is ad. Régi vágyam teljesül azzal, hogy elénekelhetem.
– Jó esetben megtörténik ez, hogy vissza is kapja azt az energiát, amit beletesz egy szerepbe?
– Minden esetben! Van úgy, hogy elzengek egy Don Carlost vagy Rigolettót, és amikor lemegy a függöny, megfogalmazódik bennem, hogy legszívesebben még egyszer elénekelném, most, rögtön!