Rácz Zoltán: „Az ütőhangszereseknél természetes a más műfajok felé való kitekintés”

Rácz Zoltán - fotó: Kaiser Ottó

A hagyomány ismerete híján a kortárs zene sem tud megszólalni Rácz Zoltán, a Kossuth-díjas Amadinda Ütőegyüttes vezetője szerint, akivel stílusok, műfajok, tevékenységek közötti átjárásokról beszélgettünk.

A CAFe Budapest háttéranyagaiért keresse tematikus blogunkat!

– 1984-ben alakult az Amadinda. Határsértő gesztus volt ez akkor?

– Ma már nem is értem, hogyan mertünk belevágni. Nem voltak hangszerek, nem lehetett kottákhoz jutni, nem volt hol gyakorolni… Egy lapra tettünk fel mindent, amikor egy professzionális ütőhangszeres csoport létrehozásáról döntöttünk. A kezdeti sikerélmények tovább növelték az önbizalmunkat és a hitünket. Messziről indultunk: egy téli koncert után mínusz két fokot mértem a régi mikrobuszunkban. Azt mondtuk, sebaj, majd amikor a fehér Mercedes kisbusszal utazunk, minden más lesz. Mit gondol, miben ültünk két évvel később?

– A külföld felé fordulás is hasonlóan tudatos tervezés eredménye volt?

– Semmit sem terveztünk, csak a munkát. 1985-ben megnyertük a rotterdami Gaudeamus versenyt, majd meghívtak az 1988-as londoni Első Európai Ütőhangszeres Fesztiválra, ahol a legnagyobbak között léphettünk fel. Ami a külföldet illeti:

huszonnyolc éven át azt tanítottam a Zeneakadémián, hogy az a zenész, aki nem a világban gondolkodik, elveszett.

– Korai koncertjeikről azt olvastam, hogy összművészeti vállalások voltak.

– Az ütőhangszeres műfajnak eleve erős a vizualitása, de nem lehet csak erre építeni. A show, a látvány sosem tolakodott a zene elé a fellépéseinken, de tény, hogy a kor technikai lehetőségeihez mérten kihasználtuk az ebben rejlő lehetőségeket.

Ide kapcsolódik:
A kórus, amely Bachot és John Cage-et is énekel

– Ez azért is érdekes, mert az ütőhangszerek a zene legősibb formáit képviselik.

– 1995-ben Balin, különböző falvakban ámulva figyeltem a gamelán együtteseket. Aztán hazafelé Mendelssohn Oktettjét hallva jött az igazi döbbenet: tizenkét napon át nem hallottam modulációt! Évtizedek alatt tudatosult bennem a legősibb zenei formákat tanulmányozva, hogy hangmagasság nélkül lehetséges zene, de idő, ritmus nélkül nincs. Ami az ősiséget illeti: minden zene nagyon messzire ereszti a gyökereit, ez az inspiráció és a hangszeres tudás alapja. A tradicionális repertoárunkat tudatosan építettük fel.

– Fontosnak tartja a hidak építését tegnap és ma között, de hogy jön a képbe az együttműködésük például Presser Gáborral?

Az Amadindában természetes volt, hogy a kortárs zeneirodalom legjavát játsszuk Stockhausentől Cage-en át Reichig. Egyszer megkérdeztem Pressert, írna-e nekünk zenét: így született a Drum Street Blues, kereken harminc éve. Az ütőhangszereseknél természetes a kitekintés más műfajok felé.

A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.

– Gyakorló zenész, karmester, együttesvezető. Van átjárás a szerepei között?

– Az Amadinda sikereire alapozva született az UMZE Kamaraegyüttes: 1997-re létrejött az a bázis, amely egy 20. századi repertoárt játszó ensemble alapját jelenthette. A dirigálás már zeneakadémiai tanulmányaim ideje alatt is vonzott, de csak 2003-ban döntöttem úgy, hogy Steve Reich előtt vezénylem a Tehillim című munkáját. Felemelő élmény volt a vezénylés: mintha mindig erre készültem volna.