A ’80-as évek közepére Fischer számára kínzóan elmosódtak a szakmai összkép körvonalai, később azonban az lassanként újra helyreállt, letisztult. De sokáig küzdött azzal a nehéz kérdéssel, hogy a maga békés, a konfliktusok elől kitérő természetével megfelel-e a mesterség követelményeinek, képes-e teljesíteni az alapvető lélektani feltételeket – folytatjuk Fischer Ádám történetét.
Bántották a jóindulatú tanácsok, melyek mindig azzal végződtek, hogy legyen határozottabb. El kellett ismernie az efféle útmutatások igazságát. Hiszen maga is jól tudta, hogy amikor a fronton élesen lőnek, egyetlen tiszt sem fordulhat a katonáihoz s mondhatja nekik: beszéljük immár meg, bajtársak, mi is a teendő. Így hát többször is megkísérelte, hogy a próbákon keményebb, karakánabb legyen, szigorúbban lépjen fel – és mindannyiszor kudarcot vallott, nem volt képes a saját bőréből kibújni.
Bővebb információ az életrajzi könyvről ide kattintva.
Fájdalmas tapasztalatokkal végződtek az Amerikában adott hangversenyek – éppen azért, mert a kezdet nagy reményeket keltett. Fischer először 1981-ben lépett fel az Egyesült Államokban, Chicagóban Verdi Macbethjét, San Franciscóban pedig ugyanebben az évben a Don Giovannit vezényelte (a címszerepet Cesare Siepi énekelte, Leporellót pedig Giuseppe Taddei). Három esztendővel később szintén Amerikában a Bostoni Szimfonikus Zenekart vezényelte, majd a Chicagói Szimfonikus Zenekart (Brahms, Mahler és Richard Strauss művei voltak műsoron). Kezdetként két koncert volt mindkét városban, ezek szép sikert hoztak. Majd itt is, ott is egy harmadik est következett, amiről igen eltérő vélemények hangzottak el. A bostoni koncertmester szenzációsnak tartotta a teljesítményt. Fischer maga azonban úgy érezte, a hangulat inkább csak langyos volt, kritikákban pedig be nem váltott reményekről lehetett olvasni; további fellépésekre nem hívták meg.
A nagy amerikai zenekarok felfogását és működését hagyományaik szerint merev hierarchikus rend határozza meg. Ennek a tradíciónak a formálói a karmesteri pulpituson olyan személyiségek voltak, mint Leopold Stokowski, Széll György, Reiner Frigyes, Ormándy Jenő és Solti György. Valamennyien a patriarchális egyeduralkodó típusát képviselték, és érdekes módon az utóbbi négy Magyarországról származott. A zenekaroknak mindmáig megmaradt ez a jellege. Az 1962-ben született észt karmester Paavo Järvi egy interjúban nem válogatta meg a szavait, amikor az Amerikában zenészek és karmesterek közt fennálló viszonyt „méregoldatnak” nevezte, amit bizalmatlanságból, rettegésből és konfliktusokból kevernek.
Eleinte tehát érdeklődéssel fogadták Fischer szokatlan törekvését a partneri együttműködésre, ám ennek hamarosan vége szakadt. A megváltozott hangulat oka nemcsak a hagyományos amerikai munkamódszerben rejlett, hanem a zenekarok méretében is: minél több tagból tevődik össze egy együttes, annál kisebb egy-egy zenész felelőssége, és annál nagyobb zavart kelt, ha a karmester valakire felelősséget kíván ráruházni. Így aztán sokan nagyon is igénylik a világos vezényszavakat, és nemigen adódik lehetőség arra, hogy bárki mérlegelje például a második hegedűk szólamában a hatodik helyen ülő zenész véleményét. Avagy azt, amit egy nagybőgős mond?
A Fischer által vezetett próbák során rendszerint nem abból keletkeztek viták, hogy valaki a zenekarból felszólalt és javasolt valamilyen megoldást. Eszmecserékre sokkal inkább az adott okot, ha egyik vagy másik zenész különös, szokatlan módon játszott egy-egy részletet. Ezt aztán lehetett hibaként, de újításként is értékelni. Egy alkalommal például az egyik nagybőgős a Don Giovanni fináléjában a valóban nem egyszerű triolák helyett makacsul negyedeket játszott, és így kihagyta a Mozart által előírt hangok kétharmadát. A karmester kérdésére önigazolásként azt felelte, hogy ő a Mozart korabeli, történelmi gyakorlatot követi, annak idején sem játszottak minden hangot. A humánus és új megoldásokat kíváncsian kereső Fischer erre egyetlen szóval reagált: „érdekes”. Amire aztán a zenekarban hatalmas nevetés tört ki. A kollégák meg voltak győződve róla, hogy a nagybőgős csak kifogást keresett, és a Mozart-korra való hivatkozással tulajdon kényelmességét igyekezett palástolni. Közhely, hogy a jóhiszeműséggel könnyű visszaélni. Ám rosszabb esetben a karmester elnéző természete, ami által készsége, hogy hanyagságot vagy hibát javaslatként értelmezzen, a zenekaron belül irritálóan hathat, és rejtett feszültségeket hozhat felszínre.
