Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap Takács Zsuzsa: „Arra vágyom, hogy olvasóim magukra ismerjenek”

Takács Zsuzsa: „Arra vágyom, hogy olvasóim magukra ismerjenek”

Aligha túlzó szavak: a magyar költők egyik legkiválóbbja lép pódiumra, amikor a Müpában kigyulladnak a reflektorok. Az idén Aegon-díjjal jutalmazott Takács Zsuzsa érzékeny lírája zenitjére ért az összegyűjtött műveket tartalmazó kötet, A vak remény lapjain.

- hirdetés -

Takács Zsuzsa alkotói építkezése, amely végigkövethető a könyvben, jóllehet nem egyenes vonalúan, de kitérők nélkül, hullámszerűen áradva teremtette meg önnön világtengerét. Dagályaival emelkedve és apályaival aláhullva, dinamikájára, belső ritmusára hagyatkozva a modern és a modern utáni korszak eseményeinek leszünk beavatottjai. Nem kispórolva e helyütt a katarzis eredeti – a megrendülés jegyében fogant – befogadói tapasztalatát.

Az összegyűjtött versek kompozíciós panorámája kivételes esély az újraolvasásra. Nem csupán az alkotói állomások számbavételére nyújt alkalmat, de az önálló mű születésének megtörténte is felviláglik.

A vak remény felkínálja a regényes megközelítés kalandját. Jóllehet, az élettörténeti korszakok nem hozhatók közvetlenül fedésbe az alkotói fázisokkal, mégis jól kivehető a motívumok egymás mellé rendelődő bővülése és az élettapasztalat, a költői anyag egyre sűrítettebb, noha nem az elnémulás felé tartó egymásra rétegződése, préselődése. Folyamatos változásnak lehetünk tanúi, amely során a líraian megképzett személy, az elbeszélő támpontjai, gerincszerkezetének csigolyái mind kidolgozottabbak. Az írói építkezés sosem tágít attól a perspektívától, amely a késő humanista hagyomány ethoszának jegyében a nevelődésre, a paideiára irányul, miközben levonja a formai konzekvenciákat annak roncsolódásából, a 20. századi tapasztalatoknak az individuumra gyakorolt végzetes következményeiből.

Ide kapcsolódik:
A nő, aki tudatosan élte és írta az életét

Takács Zsuzsa œuvre-jét lehetetlen egyetlen pontba sűríteni, ám ha mégis kísérletet teszünk erre, akkor „az egyik legjobb álmodó” címkéből indulhatunk ki. Másképpen mondva: az egyik legkifinomultabb és legszorgalmasabb álommunkásról van szó, aki ezt az emberi dimenziót állandó figyelem alatt tartja, folyamatos az összeköttetés. Létrejön az álomleírásoknak és a költői fantáziának az a sajátos oszcillációja, amely semmiképpen sem irányzatos, azaz nem értelmezhető a szürrealizmus vonulatában, ugyanakkor a fogalmat szó szerinti értelmére bontva mégis: Takács Zsuzsa hasonlíthatatlan érzékkel emeli egy harmadik dimenzióba a reális és az álombéli alakokat és eseményeket. Egy merész fordulattal Bruno Schulz prózájának irányából közelíthető meg, akinél minden lebeg, gomolyog, a dolgok és figurák mégsem veszítik el kontúrjaikat, azonosítható jellegüket.

Hangsúlyosan utalnunk kell a Takács Zsuzsa-versek életvilágára, amelyen, ha csak egy égövét emeljük ki, Budapest lírai topográfiáját értjük, koronként aktuális hegy- és vízrajzát, sokféle arcélét.

Ha már a regényes olvasat felől indultunk, érkezzünk is vissza erre az oldalra. Takács Zsuzsa költészete olyan ötvözet, amelyben az elbeszélhetőség, az epikai esély a szabadversek jelentőségét emeli meg, az álmok lepkeszárny-szerkezete az erős formai keretekben tartott lírai törékenységet kínálja fel, az önéletrajzi elemekre bízott, konzekvensen végigvitt motívumelemek az eredendő kitettség, a fájdalom és az öröm váltólázában őrlődő ember öntapasztalatáról adnak számot. A bekezdés első mondatát nyomban felülírva, az állítható bizton, hogy a takácsi műegésznek megannyi be- és kijárata van, több indulási és érkezési oldala. A regényes irály úgy teszi egyedivé, hogy elmondhatjuk: van egy verseskötet, amelyet érdemes akár az elejétől a végéig, életformaszerűen végigolvasni.

A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.

„Úgy gondoltam és gondolom ma is, hogy a megfogalmazás, önmagunk leleplezése gyógyít. Ezért lettem író. Vásárra viszem a bőrömet, arra vágyom, hogy esetleges olvasóim magukra ismerjenek a repedezett és begyógyuló tükörben, hogy ilyen divatos és sántító tükör-hasonlattal éljek”

– mondta a Litera Nagyvizit-interjújában Takács Zsuzsa. Ugyanolyan halk szavú, ám kérlelhetetlen hitvallás ez a pár sor, mint Takács Zsuzsa verseinek költői kérdései, állításai. Az együvé tartozásnak, a részvétnek a pátoszt mindig elkerülő, a legkülönfélébb hangnemváltások, az ironikus, a tragikus, a drámai, a komikus, a groteszk tónusgazdagságával megírt, lírai vallomásai arról a tartományról hoznak hírt, amelyről Simone Weil beszélt. Arról szólnak, ami személyes, és ami szent.

Takács Zsuzsa egy helyütt Pilinszkyt idézi: „Az egyik fotó hozzásegített szemléletem… újrafogalmazásához. Meszelt karámra emlékeztető deszkák között egy fejkendős öregasszonyt hajtanak a kivégzőbarakk felé… Az öregasszony körül két-három kisgyerek lépeget a salakos út jóvátehetetlen közönyében…, erőnek erejével meg akartam állítani a húsz évvel ezelőtti boldogtalanságot…, s akkor rájöttem, hogy semminek sincs értelme, ha nem tudjuk jóvátenni azt, ami már megtörtént. ”

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
- hirdetés -
X
X