Egy kulturális-művészeti értékrendszer kialakítása és fenntartása következetes és fáradságos munka, mert egymagában értékmentés is. De csak akkor tud magas színvonalon, problémamentesen működni, ha a támogatók is ott állnak a zeneszerzők és az előadók mögött.
Mielőtt belépnénk a XIX. századi Nagyvárad pezsgő zenei életének megismerésébe, fontos pár szóban megemlíteni azt a mindent összekötő belső mozgatórugót, amely jelen volt a kezdetektől a XVIII. század végéig tapasztalt szellemi és kulturális felemelkedés ívében. Általában kevés szó esik a művészetek iránt őszintén rajongó művészetpártolók fontosságáról, akik nagyváradi viszonylatban – a Thurzó család zenei dokumentumait nézve – 1776-tól egyre hanyatlóbbnak mutatkoznak, és rohamos gyorsasággal tűnnek el (vagy épp húzódnak vissza) mint biztos támaszok és fontos katalizátor-tényezők. A világ gyorsan változott, ami a zenei életre is nagy hatással volt.
Bár a katolikus egyházon belül, főként az egyházi főméltóságok jóvoltából évszázadokon átívelő megfontoltsággal és fokozatossággal alakult ki Nagyváradon a művészettámogató elit, a történelmi, politikai, gazdasági és demográfiai változások sodrásában nagyon hamar ki is bújtak a mecénási szerepvállalásból, és az addig számukra gondmentesen összeegyeztethető egyházi és művészetbeli fókuszpontjaikat már nem tudták (vagy nem is akarták) tartani.
Bármerre nézünk, az évszázadok alatt összegyűlt tudásnak, valamint az akkori emberek művészetek iránti rajongó-támogató szándékának jelenkori lenyomatai vesznek körül minket. Testet öltenek Nagyváradon nem csupán csodás templomok, paloták, egyházi intézmények vagy épp művelődési céllal létrehozott épületek formájában, hanem a városban alkotó írók, költők, zeneszerzők könyveiben és kottáik lapjain is.
Ezzel is tovább mélyítve azt a magas szintű szellemi életet, amely akkoriban jogosan volt ismert és elismert európai viszonylatban is.
Az egykor gyakorlatban is működő körforgás hátterét kutatva rá kell döbennünk arra, hogy napjainkra majdnem teljes mértékben eltűntek az igazi értékeket pártfogoló mecénások. A művészetek alakulását mindig az egyház és a felső tízezer határozta meg a történelem folyamán, de azóta rengeteg változáson mentek keresztül.
A török hódoltság előtti évszázadokban művészeti megközelítésből is megkerülhetetlen és megkérdőjelezhetetlen a nagyváradi bibliofil püspökök fontossága. A középkori Várad reneszánsz politikus püspökeiről már tettem pár szóban említést, akiknek támogató munkássága hihetetlen európai magasságokba repítette a helyi művészeti életet és ennek alkotóit. Scolari András, Vitéz János, Filipecz (Pruisz) János, Kálmáncsehi Domonkos, Szatmári György, Thurzó Zsigmond, Perényi Ferenc csupán néhány fontos név, akik minden tekintetben biztos alapokat tudtak nyújtani a művészeteknek.
A török hódoltság időszaka után a város az elsők között talált vissza az európai útra – és még itt is fontos szerepet kaptak azok az egyházi személyek, akik minden lehetőségükkel korlátlanul és önzetlenül támogatták a művészetek művelőit.
Itt meg kell említeni Benkovics Ágoston, Csáky Imre, Okolicsányi János, Forgách Pál és nem utolsósorban az árkádista Patachich Ádám nevét.
A Nagyváradban gondolkodó nagyívű elképzelések csúcsbeli megvalósítása Vitéz Jánost követően az 1760-ban létrehozott római Árkádia Akadémia és ennek elért eredményei voltak egészen 1776-ig, amikor Patachich fájó szívvel hagyta itt Nagyváradot, mivel Mária Terézia Kalocsára nevezte ki őt.
A művészeti területeken addig minden lehetőségnek maximális táptalajt biztosítók lassan visszahúzódtak vagy teljesen eltűntek az alkotók és az előadók körül. A nagyváradi művelődési élet kulturális arculata az addig egységben való gondolkodástól eltérően egyre jobban megtöredezett, és különböző irányokba, egyéni szálakra oszlott meg.
(Folytatjuk)