A klasszikus zene kedvelői számára Jevgenyij Kiszin neve éppoly ismert, mint a budapesti koncertjének programjában szereplő művek. A november 5-i műsor Beethoven legismertebb zongoraszonátái mellett az Eroica-variációkat foglalta magába.
Ezek a zongoradarabok nemcsak technikailag támasztanak hatalmas elvárást az előadóval szemben, hanem az interpretáció tekintetében is. Mivel rendkívül népszerű művekről van szó, rengeteg felvételt lehet találni, ahol megannyi előadásban hallgathatók meg. Ennek köszönhetően kialakulhatnak — ahogyan mára ki is alakultak — mintaadó, technikailag kifogástalan (sokszor utólagos szerkesztésen átesett) felvételek, amelyekhez később az élő koncertre látogató hallgatók a darabok hangzásvilágát és megformálását tekintve elképzeléseiket igazítják.
Különösen nagy ez a nyomás, amikor ikonikus kompozíciókat kell megszólaltatni. Az est nyitódarabja az op. 23-as Patetikus szonáta, melynek komor nyitóakkordjai határozottan törték meg a koncerttermet megtöltő feszült várakozást. A szilárdan és erőteljesen megszólaltatott mély regiszter nemcsak az első tétel számára adott stabilitást, hanem a szonáta teljes időtartama alatt biztos támaszt jelentett. Kiszin előadásainak egyik sajátos eleme – amint ez a mostani alkalommal is jól megfigyelhető volt – a markáns billentéssel játszott akkordokkal színezett játék. A basszus felett a dallam lendületesen tört előre, egészen a második tétel különösen finoman és lágyan megszólaló dallamíveiig. A zárótételt újból a határozottság, a lendület és az erő határozta meg.
Az op. 35-ös jegyzékszámmal ellátott Eroica-variációk azon Beethoven darabok közé tartozik, melyet manapság kevésbé lehet színpadon hallani. A 15 variációból álló sorozat bohókás és enyhén pattogó indító tételében a témabevezetéssel könnyen felismerhetővé válik a névadó szimfónia. Kiszin nem tagolta élesen elhatárolódó tételekre a darabot, hanem egy szorosan összetartozó, erős kohézióval rendelkező sorozatként interpretálta. Megállás nélkül vezette végig a hallgatóság figyelmét a variációkon, miközben a legkülönfélébb karakteri sajátosságokat csillogtatta meg.
A szünet utáni nyitódarab ígérkezett a koncert azon pontjának, ahol kibontakozhatott az az impulzív hév és fékezhetetlen elán, ami Kiszin fiatalkori játékára volt jellemző. Ez volt a d-moll szonáta (op. 31. No. 2.), vagy ismertebb nevén a Vihar — bár Beethoven erről mit sem tudott. A mind lüktetésében, mind tagolásában pazarul megformált anyag dinamikusan tört előre egészen az utolsó három akkordig, a feloldás pedig megelőlegezte az adagio fényes dallamait, ahol a lágyan egymásba fonódó harmóniák megenyhülnek. Kiszin előadása minden lehetőséget kihasznált, amit csak az első két tétel kontrasztja biztosított a számára. A harmadik rész furioso karaktere a maga szédületes tempójával árasztotta el a Bartók Béla Hangversenytermet, a tétel feszültségét nagyszerűen fokozták a hihetetlenül élesen kijátszott díszítések.
A program méltó lezárásaként a Waldstein-szonáta (op. 53 , No. 21) hangzott el. Az első hangoktól kezdve érezhető volt, hogy Kiszin mennyire élvezi a darabot, és valóban önfeledt játéknak lehettünk tanúi. A tempóválasztás tökéletes, a hangképzés pazar volt, a kopogó motívum a zongora egész testét kitöltve zengett. A csöppnyi középső tétel különösen lágy atmoszféráját Kiszin játéka néhol üvegesen áttetsző hangokat formálva színezte gyönyörűre. A zárótétel kezdő akkordjainak fénye valódi feloldozást hozott, a tétel drámai pillanatainak feszültsége pedig felszabadult Jevgenyij Kiszin impozáns végjátékában. A kikövetelt ráadás legbravúrosabb pillanatként Kiszin improvizációját emelném ki. Az eljátszott zongoraművek ismert témáit vagy azok részleteit gyermeki könnyedséggel ötvözte saját elképzeléseivel. A koncert után talán ki lehet mondani, hogy a csodagyerek, aki tíz éves korában Mozart híres 20. zongoraversenyével debütált, és aki huszonhat évesen szólóhangversennyel nyithatta meg a BBC Promenád-koncertjét lecsillapodott. A felperzselő, tüzes játékot a darabokban való immanens elmélyülés váltotta fel, a felgyülemlett tudás pedig kiforrottan, letisztulva vált önmaga esszenciájává.