Benyó Dóra: „A művésszé válás is egy utazás”

Benyó Dóra

A magyar származású Benyó Dóra Brüsszelben és Hágában élő és alkotó művész, aki munkássága során a videó, az installáció és a performansz performatív aspektusát vizsgálja. Rendszeresen visszatér Magyarországra, legutóbb az aqb rezidencia programjában vett részt. Projektjében saját családjának történeti hátterét kutatva például arra a kérdésre próbált választ találni, hogy mi történik az üzenettel, amikor gesztusokkal és mozdulatokkal próbáljuk kifejezni gondolatainkat, majd ezt valaki leutánozza.

– Budapesten születtél, de Hágában majd Brüsszelben diplomáztál. Miért költöztetek külföldre, és miként indultál el a művészet irányába?

– Egyéves koromban a családom Hollandiába költözött, mert édesapám ott talált munkát. Az első 15 évben nagyon sokat ingáztunk autóval a két ország között. Úgy érzem, ezek az autópályákat átszelő utazások nagyon nagy hatással voltak rám és a művészi gyakorlatomra is. Az úton, miközben ültem az autóban, megfigyeltem a tájat és rengeteg furcsa dolgot fedeztem fel. Eközben folyamatosan azt éreztem, hogy mégsem vagyok része ezeknek a dolgoknak, hiszen egy autóban utazva csak elsuhanok mellettük. A művésszé válás is egy utazás, azonban egy nagyon személyes folyamat.

Felnősz a barátaid között, megtapasztalod az otthoni konfliktusokat, utálod a középiskolát, és csupán a rajzolás tűnik az egyetlen biztonságos menedéknek… Az osztályban én voltam az egyedüli, akit érdekeltek a könyvek, a festészet és az underground zenei szcéna.

Nem szeretem azokat az embereket, akik csak azért követnek másokat, hogy részesei legyenek egy közösségnek. Azt hiszem, teljesen természetes, hogy elkezdett érdekelni egy másfajta élet. És azóta is ezen az úton haladok.

Benyó Dóra

– A Magyarországgal való kapcsolat úgy tűnik, hogy fontos számodra. Egyetemi éveid alatt a Képzőművészeti Egyetemen töltöttél egy szemesztert erasmusos diákként, nemrég az aqb-ben vettél részt rezidencia programban. Mit adnak neked az itt töltött időszakok?

– Mivel nem Budapesten nőttem fel, a gyökereim azonban ide kötnek, úgy éreztem, hogy csak lebegek a helyek között. Gyakran visszatérek, mert az ittlét jót tesz nekem. Amikor Budapesten vagyok, meg tudom látogatni a családomat, emellett szabadidőm is van. Utóbbi egyébként gyakran bosszant is, mert nem nagyon tudok mit kezdeni azokkal a helyzetekkel, amikor nincs rengeteg tennivalóm. De azt gondolom, hogy azok a pillanatok, amikor terv nélkül létezem és csak vagyok, megtanítanak arra, miként figyeljem meg az embereket. És Budapesten szerencsére nagyon sokféle karakter található.

Ide kapcsolódik:
Mitől minősül késznek egy mű? – csoportos kiállítás az aqb-ben

– Milyenek az itthoni tapasztalataid?

– Azt tapasztalom, hogy a művészeti világ mindenhol hasonló, a művészek hasonlóképpen dolgoznak és építik a kapcsolati hálóikat. A megnyitókon például szeretünk nagyobb csoportokban beszélgetni az életünkről. Budapesten a megnyitók egyébként jóval kötöttebb események. Itt először lemennek a hosszú megnyitó beszédek, és csak utána bontják ki a borokat. Gyakran csak arra várok, hogy végre felbontsanak egy üveggel… Brüsszelben minden héten vannak megnyitók, ezek valóban kiemelt események, de egy idő után unalmasak is.

– És milyen a kinti művészeti közeg, amiben élsz és alkotsz? Valóban nagyon más a nyugat-európai művészi gondolkodás?

– Nem igazán tudom megmondani, hogy Nyugat-Európában előrébb tart-e a művészi gondolkodás. De amikor 2010-ben Magyarországon tanultam Erasmus-ösztöndíjjal, úgy tapasztaltam, hogy a magyar művészeti képzés továbbra is a klasszikus vonalat követi. Valamint a tanárok és a diákok közötti hierarchia is erőteljesebb, mint Hágában. A művészet születése mögötti gondolkodás más. Magyarországon sokkal inkább a produktivitás és a kézművesség, míg nyugaton a reflexió a központi elem.

Számomra a művészi gondolkodás azt jelenti, hogy tudatában vagyok annak, hogy a mindennapi élet képei, történései miként hatnak a munkámra.

Például az otthon tartott tárgyaim, egy kerékpárút, a hallgatott zene. Egyébként Kelet- és Nyugat-Európa között a legláthatóbb különbség az, hogy nyugaton jóval több pénz van az ágazatban, vannak nagy nemzetközi galériák, és több munkalehetőség van ezen a területen – bár még mindig nem elég. Például én a művészeti tevékenységem mellett szabadúszó asszisztensként dolgozom Laure Prouvost mellett. Úgy tudom, Magyarországon ez nem gyakori, mert a művészek nem engedhetik meg maguknak, hogy asszisztensük legyen. Művészként Hollandia és Belgium között ingázom, a műtermem Brüsszelben van. Azt gondolom, a művészeknek manapság nem kell egy helyben lenniük, hanem világszerte építhetik a karrierjüket.

Ide kapcsolódik:
A női tekintet határai - Bemutatkozik az art quarter budapest rezidencia programja

– A honlapod egyik nyitóképén egy koncertet hallgató közönség szerepel. A zenekar helyett őket örökítetted meg. Ez a másfajta nézőpontból való bemutatása a dolgoknak miért ennyire meghatározó számodra?

– Elmesélem egy élményemet. Néhány héttel ezelőtt Bécsben voltam. A múzeumi negyedben ettem a szendvicsemet, amikor megláttam egy sétáló férfit fekete-fehér csíkos farmerben és egy nagy, fekete, fényes bőrkabátban. Egy kis idő elteltével rájöttem, hogy hajléktalannak tűnik. A ruhája és a cipője viseletes volt, és éreztem a szagát, amikor elsétált mellettem. Több mint 45 percig körözött a téren a padok és az emberek körül. Zaklatottnak látszott, de ezt látszólag senki sem akarta észrevenni. Az emberek zavarba jöttek, mert a megszokottól eltérően viselkedett. Amikor megláttam ezt a képet, azt gondoltam, ez fantasztikus! Ez az ember észre sem veszi, hogy egy performanszt mutat be nekünk. Minden eleme adva van: a kosztüm, a koreográfia, a helyszín és a közönsége. Ez jó példa arra, hogy miként születik meg bennem egy új projekt ötlete. Gyakran megesik velem, hogy csak vagyok valahol, és bumm, egyszer csak meglátok valamit. A valóság ez lehetett: ennek az embernek talán csak rossz napja volt, és körbesétált, hogy ne veszítse el a kontrollt. Azonban én másként láttam a helyzetet, és létrehoztam egy újfajta nézőpontot.

Abban hiszek, hogy az utcán vagy egy koncert alatt az emberek szokatlan előadásokat hoznak létre. Az én feladatom az, hogy felfedezzem ezeket a pillanatokat, majd újraalkossam őket. Ilyen az is, amikor házi koncerteket szervezek.

– Az aqb-ben egy nagyon személyes projektedet fejlesztetted tovább. Afáziában szenvedő nagymamád gesztusait örökítetted meg. Mesélnél erről a munkádról?

– A munkámban arra a kérdésre kerestem a választ, hogy miként kommunikálunk egymással. Egy közös térbe vittem egy csoportot, és ott filmeztem őket. Olyan utasításokat adtam nekik, melyeket szabadon értelmezhettek. Azt az utat rögzítettem, hogy miként cselekszenek az utasítások alapján, hogyan oldják meg a helyzetet. A videóinstalláció így a csoport portréjává válik. A nagymamámról is szerettem volna egy portrét készíteni, megörökítve a gesztusait.

Például én kimondtam neki a „frusztráció” szót, ezután ő gesztusokkal, fizikai síkon megpróbálta ezt kifejezni.

A forgatás közben rájöttem, hogy főleg a remegő kezét használja arra, hogy kifejezze a hallott szavakat. Emellett felfedeztem, hogy az életkora szintén befolyásolja a testbeszédét, mivel a kamera előtt való állástól megfájdult a háta.

Benyó Dóra nagymamája

Az aqb-ben egy folyamatban lévő munkát mutattam be. Ezt a videót össze szeretném kapcsolni a nagypapámról készült munkámmal, meg szeretném változtatni a nagymamám által bemutatott szavakat és a beállítást. Szeretném megtalálni az egyensúlyt az egyetemes gesztusokat kifejező szavak és a politikusok által használt, a nyilvánosság elérést célzó kifejezések között.

– Ahogy említetted, a másik projekted is személyes indíttatáson alapult, nagypapádról szerettél volna dokumentumokat kikérni az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárától, ám sok nehézségbe ütköztél. Mi történt és miként dolgoztad fel ezt a történetet?

– Felkeltette az érdeklődésemet az, hogy a Tények című műsor miként használja a mozgóképet az általuk kreált valóság elmondására. Ehhez a projekthez megvizsgáltam a híreiket, hogy hogyan alkotják meg a történeteiket, és kiket szólaltatnak meg. Emellett a képi beállításaikat is tanulmányoztam. Elég vicces például, ahogy autókat és járdákat filmeznek a városban ott, ahol a bűncselekmények történnek. Azt is mondhatnám, hogy megtisztítják és kiélesítik a hátteret. Sok olyan anyagot is készítenek, ahol hivatalos személyek egyenruhában beszélnek. Elképesztően drámaian, ami számomra mégis humorosnak tűnik.

A legviccesebb felfedezésem az volt, hogy a piros mikrofon, amit használnak, ugyanolyan színű, mint a bohócok piros orra.

Amikor biztossá vált, hogy nem tudok bejutni az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába, eldöntöttem, hogy ez lesz a Tények videó témája. Nagypapám valós történetét az ő vizuális kódjaikkal mesélem el, és lemásolom az ő struktúrájukat. Végül mind a két videó a kommunikációs hibáról szól. A nagymamámnak az agya sérült meg a betegsége miatt. Míg az, hogy nem juthatok be a levéltárba és ahogy a hírműsor felépül, a rendszer hibája.

Benyó Dóra

– A rezidencia program során milyennek találtad az aqb-t?

– Nagyon élveztem az itteni rezidencia programot. Ez a hely egyfajta sziget. Távol van a városközponttól, mindenkinek megvan a saját stúdiója és szobája. Vannak programok, kávézó és mindenfelé izgalmas művészekkel lehet beszélgetni. Egyszerre szakmai és mégis nagyon kortárs hely.

– Az aqb után hol folytatod a munkád, mik a legfontosabb jövőbeli terveid?

– Április óta elképesztően elfoglalt vagyok. Először Izlandon voltam egy egyhónapos rezidencia programon. Amikor visszatértem, rengeteg teendőm volt az asszisztensi munkám kapcsán, és fesztiváloknak is készítettem dekorációkat. Emellett augusztusban új előadást készítettem, amit az egyik barátommal közösen szervezett fesztiválon adtam elő. Két nappal később pedig már úton voltam Budapestre a rezidencia programra. Alig két hete értem haza a stúdiómba. Most pályázatokat adok be, barátokkal, kurátorokkal találkozom. A télre az a tervem, hogy reflektáljak az idei munkáimra, és megtervezzem a 2020-as évemet és a kiállításaimat. Mindenképp szeretnék személyesen bejutni a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába. Amikor erre megkapom az engedélyt, vissza szeretnék térni az aqb-be is.