„Ez kamara – itt minden egyes hang számít”

Vigh Andrea - fotó: Felvégi Andrea

Tegnap este folytattuk kalandozásainkat a kamara.hu fesztiválon, az éjszakai világban – a Bolyongás címet viselő nagytermi koncertnek nem csak a címe, de a programja is ezt tükrözte, nem csak amiatt, mert az elhangzott szerzők személyiségének közös jegye a bolyongás, hanem mert Bachtól Bartókig járhattuk be a zeneirodalom palettáját.

Az este – és a fesztivál házigazdája – Mona Dániel a Fúga művészetének vonósnégyesként előadott részletei után jegyezte meg, hogy a fúga talán a legjobb műfaj arra, hogy a bolyongást kifejezzük. Ez részben igaz, elvégre a fúgák rendkívül mozgalmas darabok, olyanok, mint a saját farkába harapó kígyó. A fúga tekereg, fonódik, keresi a pontot, ahol le tudja magát zárni. Ciklikus, ahogyan a fesztivál koncertjeinek elnevezése is. Messzebb menve, mintha éjféltől-éjfélig tartó dolog lenne ez. Viszont miért is értek csak részben egyet azzal, hogy a fúga jól fejezi ki a bolyongást? Azért, mert nincsen kötöttebb, szabályozottabb és szisztematikusabb elrendezésű zenei képződmény a fúgánál.

Várjon Dénes – fotó: Felvégi Andrea

Az amúgy főleg zongorán előadott Bach-monstrum részleteit most a Keller András, Pilz János, Szűcs Máté és Perényi Miklós alkotta kvartett játszotta. Érdekes, új formáját adta így a mű. Máshogy hallja benne az ember a logikát. Ezután, zeneileg egy nagy, tartalmilag kapcsolódó ugrás következett: Mendelssohn d-moll zongoratriója.

Mendelssohn nélkül nem lett volna Bach-reneszánsz.

Számomra ez a darab az este egyik legszebb élménye volt. Ilyen elmélyülten nagyon rég hallgattam már zenét, és azt hiszem, ezzel nem voltam egyedül a teremben.

Az az igazán jó koncert-pillanat, amikor a közönség a tétel végén nem változik a Korányi-féle köhögőkórussá, mert figyel.

Ismét csak erról írok. Figyelem. Figyelni. A közönség figyelme, a zenészek figyelme. Figyelem nélkül nincsen kamarazene. Nem csak az előadóknak kell egymásra koncentrálnia a játék eredményességéért, hanem a hallgatónak is összpontosítania kell: ez nem szimfónia, nem nagyzenekar, ahol néha alig-alig hallani egy szólamot, lehet akár mismásolni is.

Ez kamara – itt minden egyes hang számít és szükséges a darab teljes befogadásához és értelmezéséhez.

A Mendelssohn-trió második tételének végén egyszerre sóhajtott fel a terem – szerintem a szépségtől, mert ezt a finom, operába illően lírai, éneklő tételt Várjon Dénes, Jean-Guihen Queyras és Henning Kraggerud elképesztő szuggesztivitással szólaltatta meg. Az egyébként lendületes darab a tényleg heves, gyors tempó ellenére – Várjon Dénes nem kímélte a formációt, rendesen hajtott mindenkit a zongoránál – igazán mély érzésű zene.

Ide kapcsolódik:
„A jó szimfonikus tud úgy szólni, mint a kamara, a jó kamara, pedig, mint a szimfonikus”

A második félidő vegyesen szerepeltette a vokális és a hangszeres zenét, és korban még egyet ugrottunk. Bartók és Kodály műveit kései Liszt-kompozíciók tagolták. A Cantemus Kórus humán-dolby surroundként szólaltatta meg egyszerre lélekbevágóan erőteljesen, de mégis éterien finoman Bartók és Kodály kórusműveit, köztük zárásként az egyik legszebb és legismertebbet, az Esti dalt. Egy-egy kórusmű után következett először Liszt I. elégiája az eredeti hangszerelésben (!), majd másodszor a II. gyászgondola. Ezek a rövid darabok finoman választották el a kórusműveket, és frissítették fel a hallgatóság fülét az erőteljes énekhangok után. Liszt kamarazenéje hihetetlen. Semmi bravúroskodás, csak tisztán a zene, maga.

 

Cantemus Kórus – fotó: Felvégi Andrea

Az estét egy olyan darab zárta, amitől személy szerint tartottam. Bartók kétzongorás-ütőhangszeres szonátája. Nem is értem így utólag, mi válthatta ki belőlem a félelmet ettől a műtől. Az első tételt nem értem igazán, nekem kusza még, hiányzott a fonál, amit felvehettem volna, de a két zongora (Várjon Dénes és Simon Izabella) fantasztikusan szólt az ütősökkel (Rácz Zoltán és Holló Aurél), különösen az egyre brutálisabb, C-dúr akkordokat követő fokozódó tempó és hangerő. Bartók aztán a második tételben szippantott be, és le sem tett egészen a halkuló, pianissimóban történő befejezésig.

Rácz Zoltán – fotó: Felvégi Andrea

Huszadik századi darabot ennyire szépen végetérni még keveset hallottam. Ezt az utolsó pár ütemet újra és újra meghallgatnám, újraélném, de ezt csak élőben lehet. Az emléket mindenesetre viszem magammal.