Papageno Radio
Címlap Fischer Ádám: „A jó karmester jó politikus is egyben"

Fischer Ádám: „A jó karmester jó politikus is egyben”

„Günter Verheugen, annak idején az Európai Unió bővítési biztosa soha nem vezényelt zenekart, nem készült zenészekkel hangversenyre. Ezért vallott kudarcot Kofi Annan, az ENSZ főtitkárának Ciprus-terve is, ez az oka, hogy mindmáig nem sikerült Dél- és Észak-Ciprust egyesíteni.” Meglepő kijelentés. De hát miért?

Fischer Ádám így magyarázza különös kijelentését: „Minden karmester tudja, hogy mit kell mondania a zenekarnak, ha a próba a vége felé közeledik: játsszuk el az egészet még egyszer, és ha hiba nélkül megy, akkor fél órával előbb végzünk. Így lehet embereket a magunk oldalára állítani. Ha ekként cselekszünk, figyelmes, kifogástalan játékot kapunk. Ennek ellenkezője történik azonban, ha ugyanez a karmester szájából másképpen hangzik el: egy fél órával előbb befejezzük a próbát, de előbb még egyszer eljátsszuk az egészet, éspedig ezúttal hiba nélkül. E második esetben ugyanis valószínű, hogy a játékba éppenséggel hibák csúsznak, és a dirigensnek végezetül nehézségei támadnak, ha a próbát ezért mégis meg akarja hosszabbítani. A sorrend a döntő. Elsőnek megnevezzük a célt, majd ezután az ezzel járó előnyt. Cipruson ez fordított sorrendben történt. A sziget felvételét az Európai Unióba már régebben eldöntötték, és csak ezután tartottak népszavazást az újraegyesítésről. Mivel az EU-hoz való csatlakozás már biztos volt, a szavazásnál a délen élő görög ciprusiak kétharmada ellenezte a föderatív keretben tervezett egyesülést a sziget északi régióiban élő törökökkel.”

Bővebb információ az életrajzi könyvről ide kattintva.

Fischer Ádámot gyerekkora óta két téma foglalkoztatja és tölti ki életét: a zene és a világpolitika – ezzel a mondattal kezdődött könyvünk első fejezete. A folytatásban talán túl sok szó is esett arról, hogy ez a két merőben különböző érdeklődési kör Fischer pályáján milyen szerepet kapott és egymás mellett miképpen fért meg. Nem természetes, s ezért mondjuk el még egyszer, hogy a kettő a maestro gondolatvilágában szorosan kapcsolódik egymáshoz: egyrészt művészete és a zenészekkel végzett közös munka, másrészt pedig az életünk kereteit meghatározó társadalom, annak felépítése és működése, a kortörténelem és nagy általánosságban az emberi lét legfőbb kérdései.

Ide kapcsolódik:
Fischer Ádám: „A klasszikus zene az életem minőségét határozza meg”

A viszonyok egy-egy zenekaron belül Fischer szerint miniatűr formában hűen leképezik a mindennapi világunkat. Jelenségekről beszél, amelyek hasonlóságát lépten-nyomon felismerni véli. Ezek szerinte arról tanúskodnak, hogy a zenei életben és a közéletben való részvétel szabályai azonosak. „Az egész világ egy zenekar”, ismétli meg saját véleményét.

Vezethet valaki egy zenekart, egy vállalkozást vagy egy politikai pártot, kormányfőként akár egy országot – Fischer úgy véli, annak, aki az élen áll, legyen az férfi vagy nő (hiszen női miniszterelnökök immár éppúgy léteznek, mint női karmesterek), kiegyensúlyozott személyiségként mindenekelőtt önismeretre van szüksége. Tudnia kell, hogy mire képes.

„Isten mindent tud, de a karmester mindent jobban tud”, idézi a zenei világ egyik ironikus szállóigéjét, majd nyomban hozzáfűzi saját verzióját: „Sokkal inkább azzal kellene tisztában lennünk, hogy mit nem tudunk.”

Aki vezetői megbízása szerint az eredményért felelős, határozza úgy meg a célt és az eszközöket, hogy legyen mindig tudatában saját korlátainak, s ezért munkájában támaszkodjon az általa vezetettek ismereteire is. A végszót a főnök mondja ki, amikor el kell dönteni, hogy egyes zenei részeket lefelé vagy fölfelé húzott vonóval játsszunk, beruházásra vagy takarékosságra helyezzük a hangsúlyt, és hogy írjunk-e ki új választásokat. Ám az egyes esetekben szükséges és hasznos kikérni a zenészek, a munkatársak, politikai pártunk és általában a polgárok véleményét. A legtöbb ember pozitívan reagál a kihívásokra, ha úgy érzi, figyelemre méltatják. Vezetési stílus, ami elveti a tekintély elvét? Inkább demokratikus, mondja Fischer. És persze körülményesebb, időigényesebb; vitatkozni csak demokráciában lehet, diktatúrában nem.

Párhuzamot vonhatunk-e egy karmester és egy kormányfő között? Mindkettő feladata az irányítás, mindketten alkotni, alakítani akarnak, demonstrálni, hogy a maguk egyéni módján működnek, és mindenesetre másképpen, mint azt elődeik tették. Mindketten keresik híveik tetszését, és rendelkeznek beosztottakkal; a kormányfőt a miniszterei támogatják, a karmestert a szólamvezetők. De honnan ered a legitimitásuk? A miniszterelnök – maradjunk a demokratikus országoknál – választást nyert, az ország népének nagyobb része áll mögötte. De kik a karmester választói? A közönség, a kritikusok? Amit ezek mondanak, leírnak, hallatnak, légyen az elismerő vagy elutasító, sokat nyom a latban. Fontosabb és végeredményben döntő azonban a zenekar tagjainak véleménye. Ők ítélnek a közösen végzett munka alapján, ők választják újra vagy állítják félre a vezető karmestert. Így történik ez például Németországban, ahol a zenekaroknak – rendszerint más intézményekkel együtt – erre joguk van. Kínában viszont feltehetően nincsen.

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

Promóció

X
X