Kis Róka Csaba: „A festészet művelése nekem konfrontáció”

Kiss Róka Csaba – fotó: Vass Csenge

Borzongatja a festés folyamatában rejlő totális csőd lehetősége, amikor pedig szélsőséges reakciókkal szembesül, látja, hogy a festményei működnek. Kis Róka Csaba munkái húsbamarkolók, szemlélete pedig sokszor meghökkenti az embereket. New Disorder című kiállítása 2020. január 5-ig látogatható az aqb Project Space-ben.

– Vidéken nőttél fel. Milyen fontos benyomások értek gyerekkorodban, miként indultál a képzőművészet felé?

– Székesfehérváron nőttem fel, részben panel, részben kertvárosi környezetben, munkásosztálybeli családban. A szüleim nem neveltek túl, inkább odafigyeltek arra, hogy milyen is vagyok. Ha valami érdekelt, akkor abban segítségemre voltak a lehetőségeikhez mérten. De azt gondolom, hogy mindennél többet jelentett az a szeretetteli légkör, ami a gyerekkoromat jellemezte. Egyébként meg túl sok dolog nem érdekelt.

Négyévesen óvónői bátorításra elhatároztam, hogy festőművész leszek.

Úgy tűnik, ez ragadt be a legjobban. Az iskolában megtanultam olvasni, akkor feltárulkozott előttem az irodalom, és a zene iránti szenvedélyem is testet öltött basszusgitározás formájában kiskamasz koromban, de mindig is a festészet volt előtérben. Valamiért prioritást élvezett a többi dologhoz képest, pedig basszusgitározni is szeretek, és különleges örömforrás számomra. Tizenhat éves voltam, amikor a művészeti szakközépben elhatároztam, hogy mindennap festeni fogok, mert úgy éreztem, valóban ezzel kell foglalkoznom.

– Nagypapád hentes volt, amit általában mindig kiemelnek veled kapcsolatban. Milyen volt gyerekként találkozni a halállal, s valóban ennyire szimbolikus ez az élmény az alkotói pályád szempontjából? 

– Régebben a halál a családban volt. Látták egymást meghalni az emberek. Az kultúránként változó, hogy ilyenkor sírunk, vagy elfogadva, akár örömmel telve éljük át. Nálunk a halál valami borzasztó dolog, ugyanakkor kisgyerekként tapasztalva azt, ahogy az élet egy pillanat alatt elmúlik, igazán misztikus élmény volt. Nyilván azért is tudtam valamennyire objektív maradni, mert egy disznóról volt szó. Azelőtt is voltam disznóvágásokon, de akkor ez még nem volt fontos. Az a legparább ebben a sztoriban, hogy amikor ez történt, egy asztalnál ettem Biszku Bélával és Kádár Jánossal, amit csak felnőttként tudtam meg. Nem tudok ezzel mit kezdeni. Nem is nagyon akarok direkt ezzel foglalkozni, roppant unalmasnak és hatásvadásznak tartom a festészetben megjelenő politikusokat. Legalábbis ahogy eddig láttam, de lehet, hogy kitalálok erre is valami megoldást.

Ide kapcsolódik:
Húsbamarkoló képek az art quarter budapest legújabb kiállításán

Ezek az élmények hentes nagyapámhoz köthetők, de nem hagynám ki apai nagyapámat sem, aki fiatal korában képeket festett, amivel aztán felhagyott, és cím-, illetve szobafestőként dolgozott. Csodálatos volt, amikor néha megmutatta a rajztudományát vagy azt, ahogyan ecsettel és zománcfestékkel szabadkézi szöveget írt, és minden betű tökéletesen szabályos és gyönyörű volt.

– A Nürnbergi Képzőművészeti Egyetemen töltött időszak meghatározó volt számodra. Mi történt ott veled?

– Csak annyi, hogy kiszakadtam a mindennapjaimból. Egy public art osztályban töltöttem el a szemesztert, és senkinek sem volt lövése a festészetről a környezetemben. Viszont pont erre volt szükségem: egyedül festeni. Elég sokféle képet festettem, nemigen jelent meg festészeti egység közöttük, viszont akkor jelentek meg nyomokban azok a motívumok, amik később artikuláltabbá váltak. Akkor fedeztem fel, milyen jól lehet obszcén dolgokat festeni. Azt egészen jól megtanultam artikulálni.

Lényegileg ott találtam rá a festői alaphangomra, amire egyre tudatosabban építkezhettem.

– Egy művészt – főleg itthon – sokszor azonosítanak a képeivel, ami nálad is gyakran előfordul. Mi volt a legkeményebb visszajelzés, amit e gondolkodás mentén kaptál?

– Volt olyan, aki azt javasolta, be kellene engem záratni. Nekem ez valahol jó visszajelzés. Így tudom lemérni, mennyire hatnak a képeim, és amikor ilyen szélőséges reakciókkal szembesülök, akkor látom, hogy a festményeim működnek, hatást fejtenek ki az emberekben. Hogy ez a hatás a teljes elutasításban talál formát, az benne van a játékban, nem szeretnék közömbös képeket alkotni. Ugyanakkor bántott az ilyen indulatos megnyilvánulások nyelvezete. Az már kevésbé zavar, ha az illető nem tud belehelyezkedni a festményeimbe.

Kis Róka Csaba: Green Piece Of Shit (2019)

A korai munkáim primér hatása gyomorba vágó volt az ábrázolt jelenetek direktsége miatt, ettől sokan nem tudtak a képek mélyebb tartalmi rétegeihez eljutni. Szakmai körökben is találkozom értetlenkedéssel, ilyenkor az objektív szemléletmódot hiányolom és a megfelelő szakmai tájékozottságot. Ha egy szakmai arc azonosítja a személyemet a munkáimmal, akkor ott nagy gondok vannak. Ott nincs profizmus, sőt sértőnek is érezhetném, hogy azt feltételezi rólam, hogy nincs bennem szakmai távolságtartás, és gyomorból alkotok, mint egy naiv festő. Az ilyen emberekben fel sem merül az, hogy tudatosan használom ezt a nyelvezetet. Egyszerűen butaságról van itt szó.

Főleg az alkotótársak azok, akik már ez elején is nagyobb számban értették, mit is csinálok, teljesen érvényesnek tartották, és semmi kivetnivalót nem találtak benne.

– „A festészet számomra folyamat, amelynek segítségével szembenézek magammal és a világgal” – ez áll a honlapodon. Hogyan alakult ez a folyamat az évek során, s miként változott a művészeted?

– A festészet művelése nekem konfrontáció. Konfrontálódik az idea az anyaggal. Az anyag mindig ellenáll a szándéknak. Ha megjelenik előttem egy kép, akkor már az elején teret engedek a matériának, mondhatnám úgy is, hogy számolok azzal, a festmény alakuló alkotóelemei visszabeszélnek. Van, amikor jobban hallgatok ezekre az ellenhatásokra, van, amikor letöröm. Manapság egyre többet hallgatok az alakuló festmény „hangjára”. Minden egyes kép máshogy reagál az én válaszlépéseimre. Mindig is jellemző volt rám egyfajta alkotói spontaneitás, de úgy érzem, korábban be voltam zárva egy jól kialakult rendszerbe, amit már 2012 óta elkezdtem fokozatosan lebontani, mutálni. Idén nyáron döbbentem rá, hogy a festményeimben most is jelen van a korábban jellemző barokkosság, ám ez most egészen más karakterisztikájú. Tehát bizonyos szempontból régebbről is maradtak mechanizmusok.

Kis Róka Csaba: You Can’t Kill Me (2019)

Négy évvel ezelőtt kezdtem teret engedni a szabadabb kísérletezésnek, néhány olyan kísérleti munka született, amit nem is tudtam besorolni az adott ciklusba. Néha annyira előremutatónak bizonyultak ezek az elcsepegtetett darabok, hogy azon nyomban nem is nagyon tudtam mit kezdeni velük. Viszont elkezdtek néhány év után egy irányba mutatni egy utat, amit az elmúlt pár évben egyre otthonosabbnak és kívánatosabbnak találtam, illetve találom most is. Rengeteg új lehetőség tárulkozik fel úgy, hogy inkább csak hagyom, hogy megtörténjenek a dolgok a vásznon, semmint, hogy sok mindent kitaláljak előre. Ez így elég kockázatos játék és százszázalékos festői jelenlétet igényel, de

ha ilyen módon alkotok, a festés folyamatában ott lesz a véletlenszerűségből fakadó veszély, a totális csőd lehetősége, ami borzongat. Ugyanakkor ebben rejlik az olyan festészeti történések létrejötte, ami szándékoltan sosem jönne létre.

– Milyen szerinted a mai ember viszonya a borzalommal, a halállal, a hússal, a horrorral, az elnyomással? Ez a viszony mennyire tükrözi a társadalmat, amiben élünk?

– Ezt teljeskörűen nem tudom átlátni. Itt van az egyre terjedő veganizmus szempontja, ami sok tekintetben szimpatikus számomra. Sok ellentétes tanulmány születik a témáról, annak hatásairól a környezetünkre. Másrészről ahogy korábban említettem, már csak ritkán része az életünknek az elhalás folyamata. Kórházakba, az otthontól távolra helyeződtek ezek, amivel nincs is nagyon gond. Szerencsére vannak még kórházak, az orvostudomány fejlődik, egyre kevesebb a halálos kimenetelű betegség. Azonban a betegség az életünk része, el kell fogadnunk, hogy a testünk időnként elromlik, akár véglegesen. Szerintem az is borzasztó, ha elveszítünk egy fogat, mert ez azt mutatja, hogy szép lassan mindenünk felmondja a szolgálatot, és az erózió legyűri a testünket, amihez ebben a világban mindent kapcsolunk.

Ez a folyamat mindenkinél lejátszódik, legyen az hatalmasság vagy egy egyszerű munkás. Biológiailag állatok vagyunk, csak sokkal furcsább a fizimiskánk, mint a legtöbb emlősnek.

Mindezzel a legtöbb ember nem akar foglalkozni, elodázza ezeket a kérdéseket, és mivel én ezzel a bizarrnak ható világgal foglalkozom a munkáimban, sokakban ellenérzéseket vált ki. De egyszerűen képtelen vagyok derűs képeket létrehozni, akármennyire is nem vagyok depresszióra hajlamos. Lehet, hogy kifejezetten azért tudok valamennyire mentálisan ép maradni, mert az alkotással, mindezekkel a felvetésekkel napi szinten órákat töltök el. Talán a képi humorom is ezért egyre kevésbé közérthető, mert az ingerküszöböm ilyen megközelítésből sokkal magasabban van.

Kis Róka Csaba: XXX (2019)

A társadalom nagy része, ahogy látom, a pillanatnak él és nem használja ki azt az emberi képességet, amit képzelőerőnek nevezünk, ami által hihetünk a jövőben, és eltervezhetjük azt. Fel van mutatva egy illúzió valami megfoghatatlan, permanens örömről, amit nem lehet elérni, akármennyit vásárolsz vagy nyaralsz. A boldogság csak része az életnek, de nem csak ez az élet. A civilizációt például nem érdekli az emberi boldogság. Az is biztos, hogy az embereket mindig is valahogy egybe kellett fogni, és lekötni a gondolataikat. Erre jó a vallás, a nemzet mítosza, a kommunizmus stb. Mind fikció. Tulajdonképpen minden hatalomtechnikai eszköz valahol elnyomó, nem felel meg mindenkinek. Az az érdekes, hogy milyen könnyű átalakítani a társadalmat. Itthon eleven tanúi lehetünk egy ilyen átalakuló társadalomnak. Kár, hogy ez a tendencia nem tölt el reménnyel.

– Ha az elmúlt 8 éved munkáit megfigyeljük, olyan, mintha az ábrázolt alakjaid egyfajta transzformáción mentek volna keresztül. Miért számoltad fel az alakokat, és ez milyen művészi változást mutat? 

– Azért nem számoltam fel teljesen a figurát. Inkább érzem közelebbinek a transzformációt és mutációt. Eleinte hagyományos módon, csonkítások ábrázolásával kezdtem eltávolítani a figurát önmaga jelentésétől. Aztán 2015-ben már festett torzításokkal kísérleteztem, és abban az évben jelent meg az első geometrikus háttér egy kisméretű vásznon. És itt jön egy érdekes összefüggés: ez a festmény idén tavasszal az ICA-D gyűjteményébe került. Ez a bizalom olyannyira felbátorított, hogy nekiálltam nagy méretben hard edge alapokat festeni, hogy aztán összekenhessem valamilyen obszcén módon. Egészen korai élmény volt számomra Bak Imre székesfehérvári tárlata, talán 1998-ban volt. Az első olyan kortárs festészeti kiállítás volt, ami megértette velem, hogy a festészet lehet ilyen szikár is, mint a hard edge vagy a minimal painting.

Kis Róka Csaba: Fruits Of Disintegration (2019)

Ez majd’ húsz évvel később újra felszüremlett bennem, és az is rátett egy lapáttal, hogy az általam fontosnak vélt festők számára a festészeti diverzitás a saját ouvre-ükön belül nem kérdés. Különben is elirigyeltem az absztrakt festők felületeit, kompozíciós rendjüket, és meg akartam találni a megoldást, hogy én is bármit megtehessek, mert a festészet egy. Nem ilyen vagy olyan, figuratív vagy absztrakt. Inkább csak jobb vagy rosszabb festészet van. Én igyekszem minél érdekesebbnek tenni saját magam számára a festészetet, és remélem, ez izgalmas lehet másoknak is. Most érzem magam alkotói szempontból a legerősebbnek és legtalálékonyabbnak. Visszatérve a figura-felszámolásra: egyre kevésbé látom értelmét annak, hogy ténylegesen valósághűen ábrázoljak. A valósághoz most már csak egy módon kapcsolódom, mégpedig a digitálisan manipulált önarcképek formájában.

– Mesélnél a New Disorder című kiállításod anyagáról?

– Ez a képanyag merőben más, mint amit tőlem megszoktak. A kurátori szöveggel ellentétben szerintem a humor is jelen van, csak másként, mint korábban. Egy festmény kivételével 2019-es művek vannak bemutatva az aqb Project Space-ben, tehát egy olyan friss anyagot teszek ki, ami egy erősen artikulált eredménye az elmúlt években megtett festészeti törekvéseimnek. A legfontosabb most az, hogy közeledve a negyvenhez, egy ilyen jó alkotói stabilitásban, mindent megtegyek azért, hogy ez így is maradjon, de inkább expanzív legyen. Azt gondolom, továbbra is megosztó, amit csinálok, nem kell mindenkinek bejöjjek. Akinek őszintén tetszenek a festményeim, az érezze magát egy különös klub tagjának.