Kollár-Klemencz László: „Akkor vagyok elégedett, ha a jelenlét egyszeri és megismételhetetlen”

Kollár-Klemencz László, Farkas Róbert és Dargay Marcell - fotó: Révai Sára

Kollár-Klemencz László amellett, hogy éppen kamarazenekarával készíti új albumát, a napokban jött ki egy új formációval, melyben Farkas Róberttel és Dargay Marcellel régi dalokat vettek elő és dolgoztak fel. A Zabolátlan lovaim néven futó produkció december 8-án, a Katona József Színházban mutatkozik be.

– A Zabolátlan lovaimban Dargay Marcellel és Farkas Róberttel közösen régi dalokat hangoltatok újra, honnan jött a produkció ötlete?

– A Kistehén is egy kicsit ilyen alapokon kezdődött, már akkoriban érdekeltek azok a dalok, amik olyan erősek voltak és olyan üzenettel bírtak, ami mindenkit megfogott, de legalábbis megérintett. Amikor 2008-ban megjelent az első szólóalbumom az Ember a fán, a Vén cigányt már akkor felénekeltem, tetszett ez a dal és mindenképp el akartam énekelni, mert ez volt a nagymamám és az anyukám kedvenc dala is. A személyes kötődésen túl, ezek a régi dalok kapcsolódnak ahhoz a régi világhoz is, amit én még gyerekkoromban láttam, az az egyszerűség a maga bajaival együtt megmaradt bennem.

– Milyen merítésből dolgoztatok, és hogy választották ki végül az album dalait?

– Abból indultunk ki, hogy sanzonokat veszünk elő, de már a dalok válogatásakor elhagytuk ezt az elképzelést és egy lírai estté alakult át az eredeti ötlet. Bár Vajdai Vili azt mondja, hogy a balladák is sanzonok, a lényeg, hogy szövegcentrikus, nagyon érzelemmel teli dalok kerültek bele a merítésbe. A Vén cigány az iránymutató, ennek mentén indítottuk el az egészet, mert azt már korábban is láttam, hogy ennek az érzelmekben dús anyagnak a világába bele tudok helyezkedni. De betettük a programba a Kistehén Nyúlpinyó című szerzeményét is, tehát lesznek könnyedebb részek is.

Kollár-Klemencz László, Farkas Róbert és Dargay Marcell – fotó: Révai Sára

– A Vén cigánnyal a Budapest Bár koncertjein tényleg rendszeresen katartikus pillanatokat okozol.

– Igen, nekem a koncerteken mindig azt a legjobb megélni, ha úgy jönnek össze a dolgok az én részemről és a közönség oldaláról is, hogy ott leszakad a mennyezet és megnyílik alattam a föld, mert így én magam is megnyílok. Akkor vagyok elégedett, ha a jelenlét egyszeri és megismételhetetlen, ez jelenti nekem a katarzist és emiatt szeretem ezt az egészet csinálni.

– A hétköznapi racionális éned ilyenkor hátralép és a saját érzelmeidhez is eljutsz?

– Racionális akkor vagyok, amikor dolgozok egy albumon vagy szervezem a mindennapjaimat, de amikor például kimegyek a színpadra, olyankor nagyon is szeretek a saját érzelmeimmel bajlódni. Amikor lejövök a színpadról és megkérdezem a hangmérnököt, hogy jól szólt-e, már újra visszaesek a feladatokba.

– Mióta készültél arra, hogy az új dalok írása mellett a klasszikusokhoz is hozzányúlsz és újragondolod őket?

– Éppen a Vén cigány hatása miatt a Budapest Bár kezdése után néhány évvel már felmerült bennünk, hogy elindítunk egy szólóestet, de az akkoriban még nem volt világos, hogy ez milyen formában működhetne. Kellett még néhány év, hogy az egész összeálljon és kellett a Vajdai Vili is, hogy megvalósuljon. Az elején összegyűjtöttünk 15 dalt és aztán ezekből azok maradtak meg, amiket közel éreztem magamhoz. Volt például egy Amy Winehouse is, amit Máthé Zsolt fordított, de nem tudtunk belőle semmi olyan kihozni, ami működne velem, Marcival és Robival. Nagyon erősen újra értelmeztük a dalokat, amit nem mindegyik engedett meg. Szerettem volna Johnny Casht is énekelni, de az ő felvételeiből meg nagyon nehéz volt olyat találni, amit ebbe a kelet-európai környezetbe és a saját világunkba is át tudtunk hozni.

Ugyanakkor ott van Leonard Cohen, akinek két dalával is megpróbálkoztunk, de amikor nem tudtuk más világításba helyezni úgy, hogy közben az alapvető értékeit is megtartsa, akkor inkább elengedtük. Ahogy elengedtük azt is, hogy csak sanzonokat dolgozzunk fel, mert jöttek más dalok, amiket mi is szeretünk és az estbe is be tudtunk illeszteni. Így találtunk rá Baksa-Soóstól a Család című anyagra, ami aztán tényleg egyáltalán nem sanzon, de üdítő. Az is fontos volt, hogy olyan zenéket válasszunk, amelyeknek mélyebb kulturális gyökere van, és hordozzák azt a nagy életművet vagy hátteret, ami az alkotóikat jellemzi. A dalokat pedig úgy kellett kifordítanunk, hogy azokkal újabb értékeket teremtsünk, amelyek már túlmutatnak önmagukon.

– Másfél évig készült a lemez, nem voltatok időkorlátok közé szorítva, csak az alkotás saját érési folyamata határozta meg, hogy mikorra készül el a teljes anyag?

– Robinak nagy tapasztalata van a Budapest Báron keresztül abban, hogy tudja, mikor értünk el oda, amikor egy dal már működik, és úgy indul el, mint egy új történet. Voltak olyanok is, mint amilyen Viszockij Zabolátlan lovai, ami nagyon szuggesztív és erős, de át kellett írnom, magamra kellett szabnom. Nem tudom, hogy merre megyünk majd tovább ezzel a produkcióval, de azt nem szeretném, hogy beszoruljunk a feldolgozások világába. Olyan ez most, mint egy nagyon magas épületnek a nagyon erős betonalapja, erre sok mindent rá lehet majd építeni.

– A Zabolátlan lovaim zenei világa mennyire egyeztethető össze a kamarazenekaroddal megszokott hangulattal?

– Nekem is egy nagy kaland ez, most hogy befejeztük a Zabolátlan lemezt, már a kamarazenekar, Ég az erdő című új albumán dolgozom. Azt a nyersességet és egyszerűséget, amiről én leginkább szeretek beszélni a zenén keresztül, biztos, hogy a Zabolátlan korlátai tompítják. Mondhatnám úgy, hogy a kamarazenekarban a punk, a Zabolátlanban pedig a klasszikus oldalam nyilvánul meg. Mindkettőben erős impulzusok vannak, de azt a fajta laza, kicsit hanyag odavetését a dolgoknak, amitől könnyed lesz és szárnyakat kap egy dal, nem tudom a Zabolátlanban megvalósítani.

Kollár-Klemencz László, Farkas Róbert és Dargay Marcell – fotó: Révai Sára

– Teljesen más zenei közegből jöttetek mindhárman, nem voltak köztetek konfliktusok?

– Ha az embert a szülei nem tolják a zenei oktatás felé már gyerekkorában, akkor a tanulás klasszikus formája kimaradhat, viszont előbb-utóbb mégiscsak bele kerül ebbe, mert hát ez az ő útja. Ha nem jártad végig a szokásos ranglétrát, persze kívülálló maradsz és így is kezelnek. A Marci is nagyon óvatosan állt hozzám eleinte, voltak feszültségeink is, mert tanárként próbált kordában tartani például az éneklésben. De gyönyörű volt azt megélni, amikor átmentek az ötleteim és ő maga is felülírta az előítéleteit, ami olyan emberekkel szemben létezik, akik nem képzett zenészek. Robi pedig amikor már 3 perce hallgatott, akkor mindig tudtuk, hogy valami nem stimmel, ő magasabb szintről látja, hogy mi működik jól és mi nem.

– Az Iszom a bort című dalod új feldolgozásban lesz ezen az albumon, ezúttal egy Kodály-kórusmű is bekerült a végére.

– A Zabolátlannál olyan hátterek is be lettek húzva, amik klasszikus zenei minták, Kodályt, Erik Satie-t, Chopint is használtunk. Már most gondolkozunk azon, hogy kisebb, bensőségesebb hangulatú vagy nagyobb színpadokra vigyük majd el ezt a produkciót, mert ezek a zenei finomságok és erők nem tudni, hogy hol találják meg a helyüket. Mi hárman vagyunk ebben benne és az a néhány hang, amit együtt létre tudunk hozni. Ezzel kell majd valamit kezdeni a közönségnek. Nagyon kevés ilyen letisztult helyzet van, a Kistehén lemezeknél még 63 sávval dolgoztunk, most pedig szép lassan eljutottunk a Robiékkal oda, hogy három sávnál tartunk. Itt minden ki van kristályosodva, nem lehet bujkálni a felhalmozott hatások mögött, valószínűleg ezért is készült másfél évig az album.

– A bemutatkozó klipetek Maradj Még! címmel nemrég látott napvilágot, miért erre esett a választásotok?

– Ez a dal mutatja meg leginkább, hogy milyen jellegű az album hangulata, dallamvilága, az eredeti egy Jacques Bel-dal, amit Grecsó Krisztián fordított, a klip pedig a nő-férfi kapcsolattal foglalkozik. A se veled se nélküled hezitálást mutatja be, ami az egész album szövegvilágát is jellemzi.