„A vizsgázó éneknövendékek közül Melis György és Cser Timea keltett különösen kedvező benyomást. Melis György szép baritonjának hangzása Svéd Sándoréra emlékeztet, játékkészsége is feltűnő, szövegkiejtése világos. Szereplése gyors eredményeként az Operaház ösztöndíjas tagnak szerződtette” – írta Jemnitz Sándor 1949-ben. Mindazok a tulajdonságok, amelyek a pályán első lépéseit megtevő fiatalemberben feltűntek, a magyar operajátszás egyik legnagyobbjává tették Melis Györgyöt, aki lírai, drámai és buffoszerepekben is egyaránt hiteles alakítást nyújtott.
1923. július 2-án született Szarvason, és 2009. november 27-én hunyt el a Kossuth- és háromszoros Liszt Ferenc-díjas operaénekes, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, akinek tehetségét elismerték Prima díjjal is.
A Magyar Állami Operaház Örökös Tagja és Mesterművésze. Az egyetlen énekes, aki Kazinczy-díjat kapott. 1988-ban megalapította saját díját: a Melis György-emlékplakettet évente adják a legszebb, legtisztább magyar kiejtésű énekesnek.
A szlovák paraszti családból származó Melis 1943-ban jött Budapestre, hogy a Műegyetem építészhallgatója legyen, de Rosthy Annie tanácsára 1944 tavaszán felvételizett a Zeneakadémiára, ahol a háború miatt csak a következő évben kezdhette el tanulmányait. Molnár Imre, Sallay Józsa, majd Révhegyi Ferencné növende volt.
A már idézett vizsga alapján szerződtette a Magyar Állami Operaházba Tóth Aladár, ahol 1949. október 18-án debütált Bizet Carmenjének Moraleseként. Első főbb szerepe a Don Pasquale Malatesta doktora volt 1950. március 24-én. A következő évben szerezte meg énekesi oklevelét.
„A továbbélő pillanat művészeként” jellemezte őt 60. születésnapjára írt köszöntőjében Fodor Géza, és így ragadta meg a művészegyéniség titkát: „Melis György a magyar operajátszás legnagyobb formálóművészei közül való, fellépése egy-egy szerepben nemcsak a szó mindennapi értelmében – általában mint színpadi játék, megjelenítés hanem a legszigorúbb esztétikai értelemben is alakítás: öntörvényű, zárt és belsőleg teljes világ, operaszínpadi „műalkotás-egyéniség”.
Kivételes érzékenységgel fogja fel a különböző figurák legbenső emberi problematikáját, és nagyfokú konkrétsággal teremti meg hozzá a színpadi alakot; nem a részletekből indul ki és nem illusztrál, hanem alapvető és erős evidenciákból építkezik, hanggal és testtel „hozza” a figura „ki- és mi”-voltát, formátumát, légkörét, pszichofizikai állapotát, az egyéniség tempóját és ritmusát, hőfokát, feszültségét, a viselkedés tónusát,
a mozgásformát.
A pszichofizikai evidenciáknak erre a szilárd alapzatára épülnek rá aztán a pillanatnyi reakciók, árnyalatok, kifejezési karakterek. Melis alakításait a figura emberi problematikájának és az ábrázolás konkrétságának, érzékletességének abszolút egysége jellemzi, talán belső szervességük a leginkább revelatív.”
A szerepformálásait illető természetesség titkát kutató kérdésre nem tudta a választ: „Könnyedségre kell törekedni, de előbb tudatosítani kell a szerep minden kis részletét. Másképp nem megy. A fő, hogy az ember ki tudjon lépni saját magából. A legrettenetesebb dolog, ha egy színész vagy egy énekes saját magát mutogatja. Annyi minden elintéznivaló van a zenében. Ott rejlik igazán a titok, s azt amúgy is alig lehet megfejteni.”