Judy Chicago, Eva Hesse – két meghatározó név, akiket Vékony Délia művészettörténész a megnyitóbeszédében párhuzamba állított Balázs Nikolett legújabb munkáit bemutató kiállításával. A Négyszoba Galéria aktuális, Sensation Session címre keresztelt, főleg térspecifikus installációkat felsorakoztató kiállításán az érzékiségbe ágyazott emlékeké a főszerep. A digitalizáció korában az anyagtól, az érintéstől való elszakadás egyre nagyobb hiányt kelthet az egyénekben, ezt a folyamatot hangsúlyozzák ki, és lassítják le a festészet és szobrászat határán lévő munkák. Balázs Nikolettel beszélgettünk.
– Festőként diplomáztál de mostanság a munkáid főleg installatívak. Honnan merítesz?
– Alapvetően a festészetből indulok ki, felhasználva a festészeti alapanyagokat, például a lenvásznat, illetve a festékeket, de mindezt eléggé plasztikusan és merészen. Próbálok régi, gyerekkori emlékekből építkezni, sokszor alkalmazok olyan technikákat vagy munkafolyamatokat, amiket óvodában, technika órán használtunk, pl. legyező hajtogatás, pom-pom készítés, papírmasé.
Ma ezeket előszeretettel használom speciális anyagokkal elegyítve a munkáim létrehozásához. A Képzőművészeti Egyetemen például nagyon hiányoltam ezt a szabad, gyermeki gondolkodást és bátorságot az anyaghasználat terén.
Nem foglalkoztat, hogy mennyi pénzt és munkát szántam egy-egy képre, gond nélkül szétvágom, ha például ez kell a kész képhez.
Még mindig játszom az anyagokkal, csakúgy, mint kiskoromban. Sok munkán dolgozom egyszerre, miközben kódolom, próbálom értelmezni, hogy egyes elemek mit jelentenek számomra, illetve mit jelenthet a nézőnek, és később ennek függvényében folytatom.
Elég személyes kapcsolatom van az alapanyagaimmal. Anyukám például varrónő, egy időben hazahordtam a vásznakat, és együtt belevarrtunk a munkákba, de most már van ehhez egy saját terem és varrógépem, amit sűrűn használok is. A bitument is azért kezdtem el alkalmazni, mert emlékszem, amikor gyerekkoromban az aszfalt nyáron megolvadt, sokat játszottam vele a nagymamám háza előtt.
Inspirációként nagyon gyakran visszatérek a családom közegébe, a kelet- magyarországi, peremvidéki hangulatba, ahol felnőttem.
Az alföldi tájnak van egy sajátos csendje, ez számomra nagyon inspiratív. Sok alapanyagom és talált tárgyam is onnan származik.
– Témájukat tekintve milyenek az alkotásaid?
– Főleg az anyagtapasztalat foglalkoztat a digitalizáció korában. Konkrétabban az, hogy milyen viszonyunk van az anyaggal egy olyan korszakban, amikor képek és információk röpködnek össze-vissza, megfoghatatlan módon. Az én figyelmem is állandóan manipulálva van. Sokszor kell megreguláznom magam, ha a műtermemben vagyok, hogy tudjak koncentrálni.
Szerintem egy nagyon aktuális kérdés ma, hogy mire szánja az ember az idejét, és mivel hagyja magát befolyásolni.
Olyan képeket igyekszem alkotni, amik egyféle csendet, nyugalmat, valami koncentrátumot fogalmaznak meg, amit én ma nagyon hiányolok a környezetemből. A munkáim rengeteg anyagból és munkafolyamatból állnak tehát, de a legegyszerűbb verziót keresem, a legkisebb közös többszöröst.
– Mihez kezdtél közvetlenül a diplomád megszerzése után?
– Rögtön szereztem egy műtermet, mert tudtam, hogy az egy kritikus pont, ezen szoktak elcsúszni gyakran az emberek. Nagyon fontos, hogy ne hagyj ki hosszú időt. A műterem mellett filmes produkciókban dolgoztam, főleg szobrász- és festőmunkákat kaptam. Az ott tanultakat is sűrűn alkalmazom ma, igyekszem beemelni azokat az anyagokat, munkafolyamatokat, amik egyébként a hétköznapjaim részei is.
– Két éve a Műtőben volt egy egyéni kiállításod, most pedig a Négyszoba Galériában. Mi az aktuális koncepciója, illetve milyen különbségeket látsz a mostani és akkori munkáid között?
– Aktuális kiállításom címe SENSATION SESSION, ami végsősoron egy kommersz cím, buliplakáton is láttam már. Sok olyan anyagot használok, amit két évvel ezelőtti kiállításomon nem, pl. neon színeket, csillám-, aranyfestéket, szilikont. Esztétikailag és társadalmi szempontból is foglalkoztatnak ezek az anyagok, korábban ez nem volt rám jellemző. Most igyekeztem egyúttal a munkák fizikai határait is pontosabban megfogalmazni. Műtárgykereskedelem szempontjából már minden kritériumnak megfelelnek, ami számomra nagyon fontos, hiszen szeretnék kereskedelmi galériával együttműködni.
Egyúttal az aktuális kiállításom hátsó termében két hordóinstalláció is van, mely egy munka történetét egészítik ki. Korábban nem mertem ilyen elemekhez nyúlni. Most azonban négy teremben kellett gondolkodnom, és egy olyan útvonalat szerettem volna bejárni, ami egy személyes és önelemző sztorit idéz meg.
A személyes történet minden egyes munka mögött meghúzódik.
Az utolsó szoba a Belül címet kapta, amelyben egy lyukas kép áll, vele szemben pedig kétoldalt két rozsdás hordó, az egyik tele vízzel, a másik pedig földdel. Ez egy fontos gyermekkori élményemet mutatja be, amikor a kertünkben néztem a vízzel és élettel teli hordót, amit át tudtam ölelni, de mégsem láttam bele – nem tudtam, hogy pontosan mi történik a sötét, esővízzel teli hordó mikrokozmoszában. Egyszerre volt félelmetes és fenséges, valamint kiszolgáltatott a hordó, hisz azt a vizet öntözésre használtuk, így gyakran láttam üresnek is.
Két szobával kiljebb a Cukormáz című munkám egy kettős állapotot ír le: amikor kifelé egy édeskés, „minden rendben”-képet mutatunk, de a csábító, fullasztó réteg alatt az anyag lélegezni is alig tud.
Tehát minden szoba és minden tárgy más témát, történetet ölel fel, és remélem, hogy a nézőből is elő tudok hozni általuk egy-egy fontos emléket, érzést, gondolatot, ami a hétköznapi forgatagban elfelejtődik.
A kiállítás megtekinthető november 18-ig a Négyszoba Galériában.
Kurátor: Danka Zsófia