Minden művészies álom ellenére, Salzburg és Mozart nem azonos. Nyilvánvalóan hiábavaló egymáshoz hasonlítani egy várost és egy zeneszerzői életművet, de mivel ezt teszi a hagyomány és a kultúratörténet is, talán elnézhető.
Mert Salzburgról mindenkinek Mozart jut eszébe, így amikor München felé autózom, erős késztetést érzek, hogy letérjek balra. Ráadásul csak gyülekeznek közben a lélegzetelállító hegyek is, egyre-másra. Persze, hogy ékszerdoboz, morgok magamban, minden közhely igazság-alapú, azért lett közhely. „A hegyek által körülölelt szépséges történelmi város”, az pedig igaz, ha tetszik, ha nem. De létezhet olyan, akinek ez nem tetszik?
A belvárosban minden kecses, finom, a látogatónak még becéző szavak is eszébe jutnak, minden házon, cégéren, kapualjban igazi elegancia van, letisztult, nemes. Az utcákon sétálva hirtelen arisztokratáknak képzeljük magunkat, farmerünk pedig elegáns udvari ruhává változik, és elveszünk a történelmi evidenciák füllentéseiben. Vagy inkább egyszerűsítések ezek, van ugye elsősorban a „gemütlichkeit”, kugelestül, apfelstrudelestül, jól ismert ízük a felszínen tart. Ám, ha már előjön Mozart (mert előjön, erre biztosan lehet számítani) ennél azért érdemes jobban alámerülni.
Mozart zenéjével kapcsolatban ugyanis a legordasabb közhely a „csipkefinomság”, az ájneklájnenahtmuzikos áhítat. Pedig nem lehet ennyivel megúszni, Mozart minden zenei bravúrjától, összhangzattani remeklésétől, elbűvölő és kimeríthetetlen dallamvilágától függetlenül és annak ellenére realisztikus, sokszor kemény és kegyetlen zene. Elsősorban azért, mert nagyon őszinte. Az ilyen szintű zseni képtelen hazudni. Az ember lelkének olyan bugyraiba enged betekintést, amelyeket anno a város korifeusai nemigen érthettek meg, mert ha értették volna, kiseprűzik a renitens forradalmárt tejeskávéjuk és kugelhupfjuk közeléből is.
Mozart rövid életének több, mint a felét Salzburgban töltötte és legalább annyira szerette, mint amennyire menekülni akart innen. Inspirációi annyira egyértelműek, hogy most is érezhető, bármelyik sikátorból vagy aranyos- míves édességboltból kiléphetne a megelevenedett a kőszobor. Igaz, manapság már a járókelők többsége fehérre meszelt akrobata-mutatványost látna benne, a sírból visszatért bosszúálló inkább horrorfilmből ismerős, mint a Don Giovanniból, kár.
A Così fan tutte átkozott szerelmesei megjárnak mennyet és poklot, azt hiszik, hogy ismerik a párjukat, de rá kell jönniük, hogy még saját magukat sem. Az érzelmeket irányító rideg törvényszerűségekről pedig halvány fogalmuk sincsen. De mégis kedvesek, szeretnivalók, ahogy botladoznak és küzdenek, tipegve szépen, ismerkednek az élet kikerülhetetlen viharaival.
Vagy a Figaro házassága grófnője, aki a saját szalonjában kényszerül leszokni az idealizmusról, és ez a szalon itt van valamelyik ház kecses ablaka mögött. Ki ne tudná elképzelni, hogy itt, az egyik kapuboltozat alatt rejtőzve lesz szemtanúja annak, hogy a gróf épp a szolgálólányt készül lefektetni, többek közt. A tavasz ébredése aztán őt is megérinti, ahogy az opera minden szereplőjét. Még a legfiatalabb is rászánja magét, hogy felnőjön, mert a nagy koppanások után megérkezik a bölcsesség is. Már ha. És legfeljebb optimális esetekben. Mert Mozartnak humora is van.
Nála mindig történik valami, mindig „helyzet van” és van fejlődés, a realitásból indulunk, és a vége bármilyen tekervényes út után is az egyetemes igazság. Vagy happy end, vagy nem, ez általában teljesen mindegy, nem a vége az érdekes, hanem az út, ami arrafelé visz.
Mint Salzburg utcáin, nem érdekes, merre járunk, még az se, hová jutunk. Mindig van valami apró titok, valami kerülőút, amelynek meglétét nem kötik az egyszerű turista orrára. De valahol ott van, csak fel kell fedezni. Nem baj, ha a Kis éji zene a kiindulópont, csak elvezessen a Jupiter-szimfóniáig.
