Egy olyan történelmi magyar város életében, mint amilyen Nagyvárad, az évszázadokon átívelő, kulturális területeken elért sikeres eredmények azok, amelyek napjainkban is rendkívüli fontossággal bírnak.
Nagyváradon az egyház – lehetőségeihez mérten – mindent megtett a zeneművészeti élet fejlődéséért, és korlátlan anyagi támogatásával európai viszonylatokban is jelentős eredményeket tudott felmutatni. Az is igaz, hogy a szerteágazó művészeti irányzatok képviselőinek mecenatúrája egyfajta kulturális nyitottságra törekvő lehetőséget is megfogalmazott, hiszen akkoriban mindezek a tevékenységek a katolikus egyház elképzeléseivel szorosan összefüggtek. A kölcsönös tiszteleten és partnerségen nyugvó termékeny kapcsolat mindkét fél részéről összeegyeztethető volt az egyházi/világi gondolkodással, emiatt minden feltétel adott volt, hogy szellemileg a legmagasabb szinteken alkothassanak. De a világ sokat változott, mint ahogyan azt az előző cikkemben is olvashatták, és a társadalmi metamorfózisban résztvevő egyház kénytelen volt átértékelni a prioritásait. Ez a megállíthatatlan folyamat sokszor belső vitákat keltett az egyházon belüli méltóságok között, akik szép lassan visszahúzódtak vizíók tekintetében is a szerteágazó mecénási szerepvállalásukból.
Az olyan komoly szellmi/anyagi befektetéseket igénylő művészi elképzelések (pl. a 34 tagú püspöki zenekar, a folytonos színházi- és operaelőadások, a festészet támogatása, az irodalmi körök működtetése, és a komoly építészeti beruházások, stb.), amelyeket akkoriban csak a püspökök, bárók, grófok engedhettek meg maguknak, hamarosan eltűnnek, illetve valami egészen mássá alakulnak át, vagy épp adott pontokon megállank.
A XIX-XX. században városunkban élő és alkotó művészeknek gondtalan kibontakozása a szponzori támogatások hiányából fakadóan – amely addig az egyházi, és nemesi személyiségek támogatásával történhetet meg – alapjaiban rengett meg.
Gyakorlatilag pár évtized alatt „kihalt” körülöttük az a művészetpártoló réteg (a kultúrát igénylő és pártoló egyházi vezetők, az arisztokraták, a kellő társadalmi ranggal rendelkező, tehetős történelmi családok képviselői, a régi korok államférfijai), akiknek igenis fontos volt önzetlenül támogatni az alátámasztottan kimagasló alkotókat, tevékenykedjenek azok a művészetek bármely ágában is. Ameddig minden „háttér” adott volt, addig a legjobb környezetben tudtak a zeneszerzők és az előadók alkotni. Amikor a támogatók eltüntek, akkor a kialakult új állapotok miatt
a művészeknek számukra ismeretlen kihívásokkal kellet megküzdeniük.
A családom birtokában lévő kimutatásban az addigi grandiózus zenei műsorok (szinfónikus művek, versenyművek, oratóriumok, operák, stb.) rendszerint egy egyházi méltóság, vagy egy arisztokrata neve mellett olvashatóak. Innentől kezdve viszont (összesen 208 nagyváradi hangversenyt érintve 1788-tól 1862. október 21-ig) maguk a leleményesebb és kreatívabb muzsikusok, vagy – politikai javaslatokra, érdekek mentén – a város zenei életében addig teljesen ismeretlen nevű koncert- és hangverseny-szervezők veszik át a helyüket. Meghívásukra Nagyváradon hoszabb ideig elsősorban vendégelőadások, egyéni, valamint pár fellépőt igénylő produkciók lesznek jellemzők.
Az új tendenciák és kihívások miatt lépéshátrányban szenvedő, sikertelen életutakat bejárt nagyváradi muzsikusokról is tudomásunk van. Voltak olyan művészek is, akik az egyéni túléléseikkel lettek elfoglalva, de mindeközben az alkotói szabadságról, az új idők hozta alkalmazkodási készségekről, a jövőbeli támogatások mikéntjeiről és miértjeiről, a külső befolyások mértékeiról, a cenzúra-öncenzúra kérdésköréről, a hatalmon lévők befolyásáról, a művészi kiszolgáltatottságukról, a társadalmi struktúrák változásáról elmélkedtek. A kényszerhelyzetek újabb, egyéni szálak mentén emeltek alkotó művészeket a nagyváradi zenei élet sakktáblájára, vagy épp ütöttek le onnan végérvényesen.