Nagyváradon szerencsére hosszú évszázadokon keresztül jelen voltak azok a tehetős művészetpártoló mecénások (egyházi méltóságok, nemesek, arisztokraták), akik saját kapcsolati/anyagi lehetőségeiket mozgósítva mindenben támogatták a művészetekkel foglalkozó személyeket, a városban alkotó zeneszerzőket és előadókat. A város művészeti élete ennek hatására – európai viszonylatokban is mérve – nagyon szépen virágzott. Viszont a XVIII. század harmadik negyedétől (1776) a zenei dokumentumokból az is kimutatható, hogy a mecénások lassanként visszahúzódnak a szerepvállalásukból.
A városiasodás vonzásában a demográfiai változások, a polgárosodó világ, a gazdaság gyors átalakulása, az lazább értékeket képviselő eszmék terjedése, az államhatalom erősödése, valamint a mindennapokban egyre fokozottabban teret nyerő politizált légkör egyfajta megtorpanásra és visszahúzódásra késztette Nagyváradon a XVIII – XIX századi társadalmi metamorfózisban résztvevő egyházat, és a benne tevékenykedő mecénásokat is.
A „régi társadalmi berendezkedésben” teljes mértékben az egyház volt a motorja a város kultúrális életének, de a kialakuló „új társadalomban” az említett tényezők már rengeteget vontak el hatékonyságából, és kérdőjelezték meg ugyanakkor szerepvállalásának fontosságát.
Az igazi művészetpártolók idejében a legfőbb mozgatórugó az értéktámogatás, az értékmegörzés, az értékteremtés, valamint a társadalmi példamutatás volt. A nagyváradi magyar művészetpártoló mecénások morális kötelességüknek is tartották az önzetlen művészetpártolást, ugyanakkor a helyi kulturális élet felvirágoztatása, a nemzeti tudat és nemzeti jelképek megerősítése is céljuk volt. Ők úgy gondolták, hogy egy kulturális-művészeti értékrendszer kialakítása és fenntartása következetes és fáradtságos munka, de „befektetésük” az utókor számára az adott kor szellemi magaslatainak értékmentéseként jelenik meg.
A zenei dokumentumainkat elemezve az is szembetűnik, hogy a művészeti igények/eredmények szárnyalását egységben tartó gondolkodásnak biztos táptalajt szolgáló állapotok alig pár évtized alatt széttörnek, illetve nyomonkövethetően változnak.
Az „új idők” beköszöntével megjelentek azok a személyek is az új társadalmi rétegeken belül, akik bár hiányos ismerettel, viszont jó anyagi lehetőségekkel rendelkeztek. Tudásuktól függetlenül ugyanúgy fontos szerepet kívántak játszani Nagyvárad zenei kultúrájának alakításában. Az egyház önzetlen évszázados művészetpártolását alapjaiban megbombázta az új, feltörekvő politikai érdekekből történő mű-pártolás. A „régi” mecénások e tényezők hatására eddig tapasztalható nyitottsága egyfajta bezártsággá alakul át. Ezzel a jelenséggel párhuzamosan azt is láthatjuk majd az elkövetkezőkben, hogy a művészeknek emiatt Nagyváradon egy újfajta rendszerre kellett átállniuk, amely addig ismeretlen volt számukra: innentől kezdve sokszor saját maguknak kellett megteremteniük az anyagi hátteret az elképzeléseik megvalósításához.
Az új, igazából XIX. századi demokratikusnak még nem nagyon nevezhető társadalomban a tulajdon, a vagyon, a politika vált egyre fontosabb szemponttá és fókuszponttá – és nem az addig képviselt/támogatott értékek. Az ilyen társadalmi berendezkedést plutokratikus társadalomnak nevezik, azaz (csupán) gazdagok által kormányzott társadalomnak. A vezető poziciókba jutott embereket már nem a műveltségük különíti el, hanem a gazdasági helyzetük, a politikai szerepvállalásuk. Emiatt az arányok és a célok is felborultak.
Nagyvárad szerencsés volt az eddig eltelt évszázadok alatt, mivel sok más városban a művelődési életben résztvevők és az őket támogató-működtető viszonyrendszerek már hamarabb mostohábbá váltak.
(Folytatjuk)