„Bajban lesznek az utódaink, mert nem fogják tudni, hogyan kell Kurtágot játszani”

Kurtág György - fotó: Felvégi Andrea

A zeneiskolák életét átszövő versenyek és fesztiválok sorából kiemelkedik egy új kezdeményezés, a 2019. november 15-én megrendezett I. Kortárs Kamarazenei Fesztivál, amelynek elnevezése pontosan megjelöli azt a három kulcsfogalmat, amely létrehozását inspirálta. Pedagógiai céljai közt hangsúlyt kapott, hogy a kortárs magyar zenével való igencsak töredékes kapcsolatot kívánja teljesebbé tenni. Azzal, hogy kicsempész a kortárs zene elefántcsonttornyából egy-egy művet, a zenei nevelést is gazdagítja.

Vajon kortárs művek tanítása – egy másfajta zenei nyelv közvetítése, egy másfajta struktúrával való ismerkedés – hozzáadhat-e a növendékek zenei fejlődéséhez? Vagy inkább valamiféle „karitatív” gesztus a tanár részéről, amivel a kortárs zenét szeretné támogatni? – kérdeztük Eckhardt Gábor zongoraművésztől, aki alap- és felsőfokon is tanít (Tóth Aladár Zeneiskola és Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem), az I. Kortárs Kamarazenei Fesztiválon pedig a zsűrielnöki tisztet töltötte be.

Eckhardt Gábor – forrás: beethovenbudan.hu

 „Van olyan kortárs mű, amely alig különbözik a klasszikustól, és igazából nem kell sem különleges gondolkodási, sem olvasási képesség a megközelítéséhez. Nincs benne semmi avantgárd, attól kortárs, hogy most keletkezett. Aztán van az a fajta kortárs zene, amelyben az írástól a gondolkozáson át a hangszerkezelésig minden szempontból új eszközöket használ a zeneszerző, így ezek ismerete feltétele annak, hogy a tanár egyáltalán tudja tanítani. Sok kortárs mű kottaképe nem értelmezhető egy hagyományos rendszerben, ezért, ha én nem ismerem konkrétan a zeneszerző instrukcióit, teljesen félreérthetem a darabot.

Tehát először is el kell mélyednem a zeneszerző munkásságában.

Jó, ha ismerem magát a szerzőt is, aki magyarázatot tud adni arra, hogy mit miért úgy írt meg. Ilyen szempontokat is tekintetbe kell venni, amikor arra keresünk választ, hogy miért nem annyira kézenfekvő manapság a kortárs zene tanítása. Természetesen vannak kollégák, akik naprakészek, jól ismerik az anyagot, vannak akik több zeneszerzővel is szoros kapcsolatban állnak. Közismert például, hogy Kurtág Játékok című sorozata egy fantasztikus zongorapedagógussal, Teöke Marianne-nal való együttműködésből született, úgy, hogy miután a tanár megismerte a zeneszerző gondolkodását, adott neki ötleteket.” Maga a kottakép annak, aki egyáltalán nem ismeri Kurtágot, teljesen félreérthető, fűzi hozzá a zongoraművész, hiába van hozzá mellékelve egy kis magyarázó füzetecske.

„Én tanítok Kurtágot, tehát tapasztalatból beszélek. Nekem azért működik a kotta, mert annak idején ott voltam mellette, amikor ezeket a darabokat írta. Van Magyarországon több avatott zenész is, akik szintén dolgoztak Kurtággal, de az kétségtelen, hogy

ha mi kihalunk, és valami elektronikus kimaradás következtében hozzáférhetetlenné válnak a felvételek, csak a kotta marad meg, akkor bajban lesznek az utódaink, mert nem fogják tudni, hogyan kell Kurtágot játszani.” 

Eckhardt Gábor helytelennek tartja azt a megközelítést, amely a zeneműveket elsősorban a kronológia mentén tanítja, a régmúltból tartva a jelen felé.: „Ez tarthatatlan, hiszen a jelenben élünk.

A kortárs zenével való foglalkozás segít abban, hogy kicsit tisztábban lássunk rá régebbi korok kottáira.

A kortárs zene precizitásra, alkotó értelmezésre szoktat. Kortárs mű interpretálása sokkal nagyobb felelősséget ró az előadóra: tőlünk függ, hogy a művet befogadja-e a közönség? Mozartot sem érdemes gondolat és koncepció nélkül játszani, de sokat nem árthatunk vele, hiszen zenéje, annak stílusa önmagáért beszél, annyiszor játszották, jól ismerjük. Ha az előbb említett interpretátori etika nem érvényesül olyan erőteljesen, akkor is lehet élvezni a zenéjét. Viszont, ha a kortárs iránti tisztességgel közelítek a régi zene előadásához is, ha megtisztítottam a művet a sallangoktól, sztereotípiáktól, patronoktól, előadói maníroktól, amelyek rárakódtak, akkor egy új darabbal találkozhatom.

A tanításban pedig amint sikerült a növendéket rávezetnem arra, hogy hasznosabb felfedezni magának a darabot, mint a tanár instrukcióit várni, a zeneoktatás elérte a legpozitívabb hatását.

Én nagyon sokat játszottam kortárs zenét, úgyhogy hitelesen állíthatom ezt, velem ez megtörtént. A kortárs zenei játék gondolkodását elsajátítva én ma már egészen másképp nézek rá akár egy C-dúr akkordra – tudok szinte gyermeki örömmel hozzányúlni.”

Eckhardt szerint, bár egyetlen olyan darab sem hangzott el a fesztiválon, amely avantgárd eszközökhöz nyúlt volna, látszott, hogy a másfajta zenei hagyományból építkezést nagyon élvezték a gyerekek: „Szemmel láthatólag felszabadultabbak voltak, mint a klasszikus repertoárban. Meg vagyok róla győződve, hogy a gyerekek a kortárs zenét jobban értik, mint a felnőttek, közelebb van a világukhoz.

A disszonanciától, a „csúnya” hangzástól is inkább a felnőttek ódzkodnak.

Ennek tudatában hasznos lenne, ha több kortárs zenét játszatnánk velük, hasonlóképpen a környező országokhoz, ahol ennek nagy kultusza van. A szerb, horvát, szlovák, román, szlovén zeneszerzők műveit sokkal többet játsszák a saját hazájukban, zenei versenyeken és vizsgákon is. Büszkék az alkotásaikra, és ez életben tartja a nemzet lélegző lelkét, alkotókedvét.” 

Magyar Margit szerint is a tanár nyitottságán múlik a kortárs zene bemutatása, hiszen a gyerekek szeretnek játszani és kísérletezni. Nem csak erre a századra jellemző, hogy nem tudunk a kortárs zenével lépést tartani, az viszont nagy kérdés, hogy mekkora a lemaradás.

Ide kapcsolódik:
A Tóth Aladár Zeneiskola adott otthont az első gyerekeknek szóló Kortárs Kamarazenei Fesztiválnak

„Ha nagy lesz a szakadék, az nem jó – hangsúlyozza az igazgató. – Akkor mind a két fél torzul: a társadalmi meg az alkotói valóság is.”