Elhunyt Mariss Jansons lett karmester

Mariss Jansons - fotó: Posztós János / Müpa

Mariss Jansons november 30-án, szentpétervári otthonában, életének 77. évében, szívelégtelenségben hunyt el – tudatta az orosz sajtó.

Mariss Jansonsnak sem az élete, sem a pályafutása nem indult könnyen, hiszen 1943-ban éppenséggel bujkálás közepette jött a világra, miután anyja, a zsidó származású szoprán, Iraida Jansone megszökött a német megszállás alatt álló Riga gettójából. A huszonéves dirigenspalánta karrierjének meglódulását azután már egy másik totalitárius rendszer, a szovjet nehezítette meg, megakadályozva, hogy Jansons Herbert von Karajan asszisztense lehessen a Berlini Filharmonikusoknál.

A Karajan nevét viselő nemzetközi karmesterverseny 1971-es győztese ilyenformán nem vehetett jól megérdemelt repülőrajtot, ennek elmaradását azonban Jansons igazából mindmáig nem bánja.

A kezdetektől fogva kivételesen elmélyült művész a Leningrádi Filharmonikusoknál, apja mellett kapott először segédkarmesteri állást, nemzetközi karrierje pedig úgy istenigazából csak akkor vett lendületet, amikor 1979-ben átvette az Oslói Filharmonikusok irányítását. Egészen az ezredfordulóig állt a norvég zenekar élén, amellyel együttműködve nemcsak mára már legendásnak számító Csajkovszkij- és Bartók-ciklusokat teljesített, de az oslóiakkal mutatta meg először ország-világ előtt, hogy mire is képes zenekarnevelőként és kommunikátorként.

„A zene a szív és a lélek nyelve” — vallotta Jansons, és koncertjein rendszerint bizonyította is e leplezetlenül idealista tételét. Merthogy a poliglott karmester nagyon értett a zenekari muzsikusok nyelvén, s így aztán

zenészei a jelenlététől fellelkesülve gyakorta megvalósították örök eszményét, a megszólaltatás kozmikus dimenzióját.

(Például nagyszerű Mahler- vagy Sosztakovics-interpretációi révén.) Ez történt akkor is, amikor a kilencvenes években előbb a Londoni Filharmonikus Zenekar első vendégkarmestere, majd a Pittsburghi Szimfonikus Zenekar zeneigazgatója lett. Ám mivel nem csupán átvitt értelemben szívügye a zene, Jansonsnak már ekkor, ötvenes éveiben lassítania kellett, miután 1996-ban egy oslói Bohémélet-előadás utolsó perceiben súlyos szívroham érte. Mégis, a komoly egészségügyi problémák és a kényszerűen visszavett tempó ellenére, a lett kozmopolita tekintélye és ázsiója egyre csak nőtt az ezredfordulót követő években. Méghozzá nem fotogén reklámnagyságként vagy a zenén kívüli nemes ügyek rendkívüli és meghatalmazott nagykövete gyanánt, hanem mint a karmesterek karmestere.

„Mindannyiunk közül ő a legjobb” – fogalmazott egy interjúban Simon Rattle.