Graffiti, street art, geometrikus festészet, urbánus elemek – néhány szegmens Imreh Sándor művészetéből. A magát vizualistának aposztrofáló képzőművésszel beszélgettünk a definíció kibontása, illetve közelgő kiállítása kapcsán.
– Tulajdonképpen, hogyan írnád le a munkásságod?
– Vizuális kommunikációval foglalkozom. Képeket hozok létre egészen különböző felületeken, a valós és a digitális térben. Az utcafronttól a legeldugottabb kültéri helyszíneken át a galériák faláig, vagy a szkeccsfüzetem lapjaiig. Ránézésre egymástól távol eső területeken mozgok, de azt hiszem egy központi gondolat,
az egyéni nézőpontom mégis szorosan összefogja az absztrakt posztgraffitit és a figuratív szén- vagy grafitrajzokat, a szöveges, vagy mozgóképes tartalmakat a társadalomkritikus illusztrációkkal és a minimalista táblaképekkel.
A városok mindennapi részletei mindig vonzottak, ha látok valami érdekes részletet, vagy jelenetet, azonnal ráfogom a kamerám, rögzítem és megyek tovább. Aztán ezeknek a képeknek egy része valamilyen módon feldolgozásra kerül. Vagy rajzban hívom vissza a később kiemelt elemeket, vagy szövegben, zenében, így a tanításban, de akár a közösségi médiában is előjöhet.
– Jelenleg milyen témák foglalkoztatnak?
– Mindig is a mindennapok lenyomatának vizsgálata érdekelt. Az utca jelei, a spontán rétegződések, az ismeretlenségben megbúvó emberek időbeli és térbeli nyomhagyása távol az elit világától. Gyűjtöm és rajzaimban dokumentálom az egyes hordozóként szolgáló utcai elemek aktuális állapotát, az összefirkált, koszos felületeket. A név nélküli, spontán nyomhagyások és azok rétegeinek összeolvadása foglalkoztat.
Akár területfoglalási vagy esztétikai megfontolásból kerültek az utca közönségének szeme elé, akár a vandalizmus lenyomatai, semmikép sem kikerülhető jelenségek ezek. A téma tehát az utcán hever, ha már a közhelyeknél tartunk. Egy korábbi projektemben a fehér kockát, a kiállítótér szimbólumát dolgoztam fel valamiféle intézménykritikus kifordított logika szerint. Az akkor rutinná váló, csendes elvonuló tevékenységemből idővel egy újabb térfoglaló gyakorlat alakult ki. Egy elhagyott laktanyaépületet alakítok immár három éve grafitikkel, falfestményekkel, rajzokkal egy saját nyitott múzeumi helyszínné.
Újabb kis görbe tükör az elitizmusnak.
Bárki megközelítheti, aki akarja, saját felelősségre bemászhat, munkákat is létrehozhat a helyszínen, de legalábbis bejárhatja a háromszintes galériát simán művészetkedvelő attitűddel is úgy, ahogyan egy hagyományos múzeumlátogatás során megszokhattuk.
– A politikai töltetű munkáid aktuális állásfoglalások, avagy inkább politikára mint műfajra általános üzenetek?
– A politika természetéről, a hatalmi pozíciók társadalomalakító szerepéről, ideológiák gyakorlati abszurditásáról gyakran elmélkedem magamban. A street art, az oroszlán bajuszának húzogatása alkalmas is egy-két kinyilatkoztatásra, de az aktuálpolitikában sosem foglalok állást. Persze a közéleti események gyakran inspirálnak, de inkább a visszakérdezést, a problémás részek megvilágítását érzem feladatomnak, mint sem a véleményem hangoztatását.
– Mikor várható a következő kiállításod?
– Koppányi Péterrel közösen fogjuk megfejteni a kortárs rajz eszközeivel, hogy mi is a semmi, januárban a Négyszoba galériában. A rajzolás számomra egy olyan tevékenység, amiben saját képre formálhatom annak a kontrasztnak a mértékét, amire szükség van a tisztánlátáshoz és a kifejezéshez. A fekete és a fehér közötti szürke zóna elég hatalmas ahhoz, hogy még egy darabig ne lépjek ki belőle. Akár kül-, akár beltér, a finom részleteket hordozó felületeket és a képen kívüli aura összhangját, párbeszédét figyelem, és most is nagyon izgatottan várom, hogyan fogjuk összehangolni a közös jelenlétünket egy lakásgaléria intim tereiben.
