Carmen McRae, akit már bemutattunk a Papageno olvasóinak, egyszer kijelentette: „Valójában csak egyetlen jazzénekes létezik, Betty Carter”. Bármilyen furcsán hangzik is, hiszen Betty Carter a kevésbé ismert jazzénekesnők közé tartozik, ebben a mondatban azért van valami igazság.
A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:
Betty Carter semmilyen zenei kompromisszumra nem volt hajlandó a nagyobb közönségsiker vagy több pénz érdekében. Kizárólag jazzt akart énekelni, és azon belül is leginkább bebopot. Hosszú és rögös út vezetett odáig, hogy ezt mint szólóprodukciót meg is valósíthassa. Ő is előbb zongorázni kezdett Detroitban, ahol nevelkedett, de szülei nem támogatták zenei karrierjét. Általában nem támogatták a fiatal lányt, aki végül nem is vált be zongoristaként, és így 16 éves korában énekelni kezdett. 1946-ban alkalma nyílt, hogy a Detroitban fellépő Dizzy Gillespie Big Banddel énekeljen, majd egy idő után már Charlie Parkerrel is fellépett, vagyis elsődleges zenei inspirációként a bebop két óriása szolgált a számára.
Az énekesnő tehetségét azonban Lionel Hampton is felismerte, és 1948-ban szerződtette az akkor még nagy sikerű zenekarához. Ez volt Betty Carter nagy esélye. Pályafutásának ebben a fázisában az énekesnő példaképe Sarah Vaughan volt, és Betty Carter tudatosan, még Sarah Vaughannál is tudatosabban próbálta fúvós hangszerként alkalmazni a hangját, nagyon gyakran scattelni akart, ami a zenekarvezető szerint nem illett a bopbeütésektől sem mentes, de alapjában véve szving stílusú Hampton zenekarhoz.
Betty Carter viszont nem csinált titkot abból, hogy kifejezetten utálta a szving stílust, ami számos konfliktushoz vezetett az önfejű és szókimondó énekesnő és a főnöki tekintélyét mindenképpen érvényesíteni akaró Hampton között. Hampton hét alkalommal menesztette Cartert a zenekarból, de mindig visszavette, mert a tehetségével ő is tisztában volt. Végül 1951-ben mindkettőjüknél betelt a pohár, és Betty Carter megvált a big bandek világától. Számos jazz-zenész figyelt fel rá, nemcsak Parker és Gillespie, de King Pleasure és Miles Davis is, aki beajánlotta Ray Charleshoz 1960-ban, Carter pedig számos turnén duettet énekelt vele. Itt ugyan nem nagyon scattelhetett, de Charles kissé jazzes, soul-, gospel- és bluesízű stílusa közelebb állt hozzá, mint a szving, és ebben a közegben vált igazán ismertté.
De a 60-as években egy időre feladta a küzdelmet, nem volt hajlandó beadni a derekát az évtized pophullámának, és inkább a gyerekeit nevelte. 1969-re, amikorra házassága romokban, a jazz népszerűsége erősen hanyatlóban volt, Betty Cartert jóformán elfeledték, ám az énekesnő minden logikával dacolva saját lemezcéget alapított Bet Car néven, majd triókísérettel fellépési lehetőségeket keresett, meglepő sikerrel.
A műfaj hullámvölgyében az „igazhitűek” felismerték az énekesnő kivételes adottságait és teljesen kompromisszummentes jazzértelmezését.
Klubfellépései sikeresek voltak, lemezei, ha nem is ipari mennyiségben, de fogytak. Kifogyhatatlan rögtönzőkészsége, ami néha a szöveg kárára, de érdekes módon legalább oly gyakran a javára is vált, merészsége, folyamatos újító szelleme tette annyira élvezetessé az előadásait, mint egy kiváló fúvósét. Nem csoda, hogy olyan fantasztikus zongoristákat vonzott, mint John Hicks, Mulgrew Miller, Benny Green vagy Cyrus Chestnut. 1980-as koncertfelvétele az ideális partnernek bizonyuló zongoristával, John Hicksszel valóságos improvizálási maraton, ami minden szónál többet elmond erről a páratlan énekesnőről.
Talán Betty Carter tette a legtöbbet annak érdekében, hogy a jazzvilág ne csak jól sikerült viccnek vagy trükknek tekintse, hanem teljes mértékben el is fogadja az emberi hang hangszerként való alkalmazását. Az 1998-ban elhunyt énekesnő még megérte, hogy invencióit két zseniális férfi énekes, Bobby McFerrin és Kurt Elling fejlessze tovább.