Nincs karácsony Diótörő nélkül – tartja a mondás lassan a világ összes jelentősebb balettegyüttesénél. A hagyomány valamikor a világháború után szökkenhetett szárba, azóta nőnek fel generációk Csajkovszkij elkoptathatatlan művén. Az Operaházban 1950 februárjában mutatták be Vaszilij Vajnonen koreográfiáját, mely több mint hat évtizeden keresztül szerepelt a színház repertoárján. Szüleink, nagyszüleink Oláh Gusztáv káprázatos mesevilágán nőttek fel. Ám volt ennek az előadásnak egy előzménye, melyről rég megfeledkezett mindenki.

- hirdetés -

A diótörő először 1921. december 21-én került színre az Operaházban, furcsa módon Siklós Albert Hónapok háza című kortárs egyfelvonásosa után. Az előadást Ferenczi Frigyes rendezte és szinte csak mellékesen említették meg a koreográfus, Brada Ede nevét. Meglepő módon a korabeli kritikák korántsem ismerték el Csajkovszkij művét annyira, amennyire ma természetesnek tűnne. A zeneszerző művészetét ekkor – Stravinsky lázában égve – a letűnt cári világ szirupos muzsikájának tartották.

„Ez a zene mindössze harmincöt éves. De harmincöt év alatt hetvenet öregedett. A cári Oroszország arisztokrata és polgári társadalmának a század végén Csajkovszki [sic!] volt a bálványa. (…) az a felszínes, mondaine közönség, mely rajongott a bálványért, szétszóródott a világ négy táján, a művészi zene hívői, ha nem is találták még meg, de keresik az Istent s a bálványtól, a divatos, elegáns, gyakran megindítóan érzelmes, tagadhatatlanul költői hajlamú Csajkovszkitól elfordultak. Ma általában még annál is kevesebbre becsülik, amit ér” – írta Fodor Gyula a premier után.

„Régi színházi gorombaság: ha egy szöveg oly buta, hogy nem lehet elszavalni, akkor eléneklik, ha még annál is butább, eltáncolják” – jegyezte meg epésen dr. Diósy Béla, aki a szüzsét is ismertette: „Egy orosz úriházban karácsony estét ünneplik. Sok felnőtt és gyermek lábatlankodik a színpadon, ezer ajándék van kiterítve, többek között egy nílusi ló-szájú diótörő, amit a házi kisasszony mindenáron megkíván. De ezzel a diótörő szerepének vége is van. Egy másik képben látjuk a házikisasszonyt az erdőben, dermesztő hidegben táncolni, majd egy herceg jön érte, annak az udvarában mindenféle táncokat lejtenek.”

A Ptasinszky Pepi főszereplésével bemutatott balett a kritikai felhangok ellenére siker lett, az első szezonban kilencszer került színre, majd 1929 karácsonyán felújították Szemere Árpád rendezésében, aki állítólag „érthetőbbé” tette a balett cselekményét.

„A darab középpontjába a kis Klárikát helyezte, aki a Diótörő babát kapja karácsonyra és azután végigálmodja a továbbiakat.” Az előadás 1933-ig maradt műsoron, összesen húsz estén játszották a Diótörőt 1950 előtt.

A produkcióról csupán egyetlen kép maradt az Operaház Emléktárában, de szerencsénkre a Színházi Élet közölt pár fotót Oláh Gusztáv terveiről és a megvalósult látványvilágról, így legalább némi fogalmunk lehet arról, milyen lehetett 1927-ben az első hazai Diótörő.

A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.