Egy titokzatos idegen, aki Cziffra György sorsát két alkalommal is befolyásolta

Cziffra György

A második világháborút követő időszakban, a hadifogság után Cziffra György különböző éjszakai bárokban, mulatókban zongorázott, jeles színművészekkel együtt vidéki haknikban lépett fel. Boldogság azonban egyáltalán nem jellemezte ezt az időszakot. „Feleségem és fiam hiába volt ott, hogy megosszam velük sorsom keserű poharát, az sosem ürült ki, mindig tele volt. Úgy éreztem elönt a csillapíthatatlan elégedetlenség” – írta önéletrajzában annak kapcsán, miért döntöttek úgy 1950-ben, hogy elhagyják az országot.

A disszidálási kísérlet azonban besúgók miatt kudarcba fulladt, a tervezett határátlépés reggelén letartóztatták Cziffra Györgyöt, feleségét és kisfiát: „Azonnal vád alá helyeztek mint imperialista-bérenc kémeket, még szerencsétlen, nyolcéves fiamat sem kímélték. Majd elválasztottak bennünket egymástól és bilincsbe verve átszállítottak egy régi épületbe” – emlékezett vissza az Ágyúk és virágok lapjain a kínzásokra. De nem a fizikai erőszak volt számára a legerősebb élmény, hanem egy találkozás, amely a „Biztos vagy benne, hogy nem láttál már valahol… Gyurika?” kérdéssel indult.

Ide kapcsolódik:
Cziffra György 8 évesen került a Zeneakadémiára, neve nem sokáig maradt ismeretlen

A letartóztatott rab hirtelen ráismert a tisztre: „Egyszerre majdnem összerogytam a valószerűtlen emlék súlya alatt: a gyermekkori álmaimat kísértő, nyomorult házaló árus volt Tripoliszból, lelkiismeretem kénbűzös papja, aki olyan furán juttatott be a Liszt Ferenc Zeneakadémiára, aki megjósolta szokatlan karrierem…” A Tripoliszban ugyanis egy napon egy magas, sánta, két bőröndöt cipelő házaló tűnt fel, és Cziffra György édesanyjának azt ígérte, hogy elintézi, a Zeneakadémia főigazgatója fogadja a fiút. A szegény család bevásárolt, matrózblúzt, cipőt vett nővére a kisfiúnak. Hajnalban indultak el Angyalföldről Dohnányi Ernő otthonába, az út csak oda négy és fél órát tartott. Amikor azonban odaértek, kiderült, az árus gonosz tréfát űzött velük, semmiféle időpont nem volt megbeszélve. Csak a szerencsének (pontosabban egy defektes autóguminak) köszönhették, hogy a főigazgató otthon volt, és meghallgatta a gyermeket, akit azonnal fel is vett az intézménybe.

Évtizedekkel később egész más helyzetben találkozott az egykori csodagyermek és az ismeretlen házaló: „Ám ma bírámként állt előttem, s én bilincsbe verve, szégyentől és fáradtságtól megtörten álltam előtte. (…)

– Most már megismer, ugye, mester? – kérdezte újra, de ezúttal a szarkazmus legapróbb jele nélkül. – Megmondtam, hogy újra találkozunk. Emlékezzék, én segítettem magának, a páratlan tehetsége miatt… és most így találkozunk ismét. Maga az ország szégyene lett. Maga, aki a proletariátus legszegényebb rétegéből származik, mindene megvolt… itt. De inkább megcsalta volna a hazáját, és elhagyta volna. Dezertálni szeretett volna, külföldre menni, az ellenséghez, hogy máshol kamatoztassa, ami jog szerint a miénk. Maga csak egy katonaszökevény, egy dezertőr, egy áruló…

Majd hangnemet váltva, mint aki önkívületbe esett volna, dühtől habzó szájjal torkaszakadtából ordítani kezdett:

– Hát most majd meglátja, addig ütjük, amíg csúszni-mászni nem fog…”

Ide kapcsolódik:
Olvastad már legújabb különszámunkat a Cziffra Fesztivál kapcsán?

Cziffra György feleségét két év után engedték szabadon, kisfia egy év után kerülhetett vissza a családjához. A zongoraművész kényszermunkatáborba került, ahol tíz órán keresztül hatvankilós kőtömböket cipelt hat emelet magasságba a miskolci egyetem építésén. „Olyan kiváló munkaerő lett belőlem, hogy szabadulásomkor nemcsak, hogy első osztályú kőhordó és kőműves bizonyítványt kaptam, hanem az építőipari cég felajánlotta, hogy azonnal fel is vesznek brigádvezetőnek, jutalékként egy szép biciklivel karácsonyra, és azzal a lehetőséggel, hogy havonta negyvennyolc órára hazamehetek” – idézte fel a szabadulás körülményeit a művész, akinek ismét újra kellett kezdeni az életét.