Az egyik legsokoldalúbb magyar muzsikus, a zenei ismeretterjesztés elkötelezettje Hollerung Gábor, a Budafoki Dohnányi Zenekar karmestere, aki gimnazista évei óta hisz abban, hogy a zene megváltoztatja az életünket.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
– Mendelssohn Az első Walpurgis-éj című, ritkán játszott művét szcenírozva, Feledi János koreográfiájával adják elő a Müpában. Gonosz a kérdés: a zene talán nem áll meg a saját lábán?
– Az elmúlt évek táncművészekkel közös bemutatói után az a tapasztalatom, hogy a nonverbális műfajok erősítik egymást. A tánc, a mozdulatok segítik, hogy a zene könnyebben jusson el a nézőhöz. A klasszikus zene közönsége öregszik és csökken:
minden minőségi eszköz, amely új réteget szólít meg, megengedett.
– Vagyis az összművészeti megközelítés előremenekülés is az önök részéről?
– Filmzenekoncertjeink vagy ifjúsági produkcióink mind ugyanazzal a meggyőződésemmel függnek össze. Prédikálhatunk a fiataloknak, hogy rossz az ízlésük, de ezzel nem lehet hatni. Ennek a kor osztálynak az életében a mi értékeink egyszerűen nincsenek jelen. Ha viszont azt kommunikáljuk, hogy „tudjuk, miért tetszik neked a saját zenéd, de hallgasd meg ezt is, hátha szeretni fogod”, akkor van esélyünk. Ebben a misszióban egy szimfonikus zenekarnak hihetetlen ereje van: ha valami, ez a hangzás átlépi az ingerküszöböt.
– Ön a zenei ismeretterjesztés elkötelezettje. Mikor vált ez fontossá?
– Gimnazistaként olyan rendkívüli személyiség közelébe kerülhettem, mint Somfai László zenetörténész. Megrázó élményt adott át Bartókról, ami eldöntötte a sorsomat: az ő biztatására tanultam karvezetést, lettem aktív zenész. A Zeneakadémián Pernye Andrásnál és Földes Imrénél lánglelkűbb ismeretterjesztőt nem ismertem. Földes tanár úr még szakmunkásképző iskolákba is elküldött minket tanítani.
Világos lett, hogy a zenetörténet felmondása helyett a zene logikáját kell megértetni.
– Hogy ért a közönség nyelvén, az nyilvánvaló, de a zenészek mennyire partnerek a játékban?
– A zeneoktatás technicista jellegű, ezért a muzsikusokat is meg kell tanítani a zene logikájára. Arra, hogy mennyire lényeges, hogy valami súlyos vagy súlytalan, szabályos vagy szabálytalan… Ha ezt egyformán értik, a közös játékban is más minőség születik.
– A Budafoki Dohnányi Zenekar repertoárját filmzenével, jazzel és más műfajokkal színesíti. Vannak határok?
– Érdemes elgondolkodni az amerikai mintán. Náluk egyre több zenész érti meg, hogy a komolyzene megszerettetésének érdekében el kell felejteni a határokat. Ráadásul a könnyűzenében ott lüktetnek a klasszikusok:
Mozarton bármikor megmutatom, hogy a rockzenészek az égvilágon semmi újat nem találtak fel.
– Fesztivált szervez, zenekart irányít, közönséget és zenészeket tanít. Hol találkozik ez a sok tevékenység az életében?
– Nekem valójában egyetlen mániám van: pótolni akarom azokat a hiányosságokat, amelyekkel tanárként, karmesterként szembesültem.
Nem visz előre az az elitista megközelítés, hogy lenézzük, ami populáris.
Hiszem, hogy a komolyzene nélkülözhetetlen egy ember lelki és testi kiteljesedéséhez. Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy úgy érezzem, igazam van. Ettől a missziótól már nem lehet engem eltántorítani.