Komlósi Ildikóval a körpanorámát nyújtó budai otthonában, egy „messze néző szép könyöklő” magasából tekintettünk harmincöt éve tartó művészi pályafutása csúcsaira. E szellemi, lelki és kulturális birodalomban való bolyongást az operaműfaj teljességétől indítottuk.
Az operában a zenétől az irodalmon és a bölcseleten át a képzőművészetig tényleg minden összefonódik. Nemcsak wagneri értelemben Gesamtkunstwerk, hanem azon túl is. Az elemeit pedig nem lehet szétválasztani, bennünk vannak. Ha megkapjuk a tehetséget, azt ezek szellemében kell szolgálni. Az, hogy ezt valaki tudatosan vagy ösztönösen teszi, már más kérdés. Egy tanár a felkészítés során például felhívhatja a figyelmet, hogy „ezt nézd meg, azt olvasd el…” Az embernek pedig később már igénye lesz minderre. Vannak olyan világhírű énekesek, akik ugyan hangnagybirtokosok, mégis úgy érezzük: valami hiányzik az alakításukból. Én a művészi teljességre törekszem, legyen szó felkészültségről, hangról, technikáról, megjelenésről, mozgásról. Ez a fajta hozzáállás jelenti számomra az összművészetet.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
– Korábbi és jelenlegi szerepei kapcsán óhatatlanul beugranak olyan kiváló írók, költők, mint Schiller, Goethe, Mérimée, Wilde vagy Hofmannsthal… Készületének része az adott opera irodalmi alapjának megismerése is?
– Abszolút. Nem lehet pusztán csak énekelni egy szöveget. Mindennek „möge” van. A figurát pedig „táplálni” kell. Volt egy kollégám, aki nem volt hajlandó semmi pluszt hozzáadni a tanult szerepéhez. Azt mondta: „Minek, ott a szöveg, azt kell elénekelni.” Na, igen, de amikor elolvasol egy könyvet, akkor elindul a képzelet, belehelyezkedünk egy világba, magunk előtt látjuk a kort, a szokásokat, az etikettet, látjuk a szereplőket, még a kézmozdulataikat is.
Ezzel a komplexitással könnyebb megteremteni egy figurát.
És ez átsugárzik a színpadról, mert az egy nagyon árulkodó tér. Ha valami nem valódi, emberileg hamis, azt a közönségből még az is megérzi, aki nem tájékozott a témában. A mi „olvasmányélményünket” a néző látványban kapja meg. Ilyen az érzelmi meztelenség is: levetkőzöl vagy nem? Ha szégyellsz valamit magadból, az érzelemvilágodból, nem adod át magad teljesen, azt a közönség azonnal észreveszi.
– A kékszakállú herceg várát 1989-ben már a bécsi Staatsoperben, Siegmund Nimsgern oldalán énekelte. Judit most is az egyik legfontosabb szerep a repertoárjában. Ma már másként tekint rá, mint harminc évvel ezelőtt?
– Az életben minden változtat, alakít, formál minket. De érdekes, hogy amikor éneklem, ma is ugyanaz a kislányos érzés tölt el, mint annak idején. Együtt nőttünk fel Judittal. Segítettünk egymásnak fiatalnak maradni. Mindig sokat adott nekem. Az első években persze még főleg nehézségeket. (Nevet.) De küzdöttünk. Együtt küzdöttünk. Judit a piano indítással, amikor azt mondja: „Megyek, megyek, Kékszakállú”, még annyira ártatlan. Mégis határozott. Ellentmondásnak tűnik, de így van: az ártatlanságában is határozott. Nagyon determinált, de mindenre nyitott. Máig erőt kapok tőle; az életben is fontos a nyitottság. Döngetni kell az ajtókat, amíg lehet.
– Azzal együtt, hogy az ajtódöngetésnek soha nincs jó vége?
– Azért mondtam, hogy amíg lehet, az ötödikig! Talán még a hatodik, a könnyek tavára nyíló ajtó is megnyitható, hiszen mindenkinek van a lelke mélyén szomorúság az élet árnyas oldaláról. De olykor úgy érzem, hogy ott szívesen megállnék.
– Visszatekintve ki jut hirtelen eszébe a korábbi énekesgenerációkból való legendás partnerei közül?
– Nehéz kiragadni egyeseket. Kezdve a Pavarotti-énekversennyel, amikor a Maestro már messziről odakiáltott, hogy „Ciao Ildikó!”. Nagy élményt jelentett ez a fajta közvetlensége. Nem beszélve arról, milyen nyertesként ott állni mellette, és együtt énekelni vele Verdi Requiemjében, amelyet Lorin Maazel vezényelt… Rettenetes súly, de óriási öröm is volt. Vagy amikor azzal hívtak fel: „Na, mit gondolsz, ki lesz a partnered A rózsalovagban? Renata Scotto.” Érdekes, hogy amikor színpadra léptem ezekkel a világnagyságokkal, eltűntek a különbségek. Ott egyenlők vagyunk. Ehhez persze elengedhetetlen a kölcsönös tisztelet és a művészi alázat. Szívesen emlékszem Giuseppe Giacominire. Azon túl, hogy fantasztikus hang, egy édes, kedves ember. Először a cataniai Teatro Belliniben, A végzet hatalmában énekeltünk együtt, később az Aidában és a Parasztbecsületben is.
– Maradjunk is Itáliánál…
– Nagyon szeretem Olaszországot, tizenöt ott töltött év pedig természetesen nem múlik el nyomtalanul. A férjem velencei. Először Velencébén laktunk, majd hét hónap után lementünk Rómába, ahol gyönyörű másfél évtized következett. Róma adta nekünk a gyermekünket, a mi drága Giulianónkat. Jól ismerem egész Olaszországot; imádom a történelmét, az építészetét, a nyelvet, a gasztronómiát. Az északi részt főleg az Alpok, a sízés és a hegymászás miatt szeretjük. Jó volt kint, de még jobb itthon lenni.
– Kinti örökség az is, hogy máig minden szerepét bel canto-igénnyel szólaltatja meg, még ha verista vagy 20. századi darabról van is szó?
– Örülök annak, ha így látja, és hogy észrevette. Mert számomra nagyon fontosak a színek és az árnyalatok. Sokat dolgozom ezért. Megvan, hogy azon az egész estén hol kell azt az öt fortét énekelni, hol szükséges effektszinten egy-két hangot – mondjuk úgy – lemellezni. Én a túlzott verismót sem kedvelem. Carment például sokan vulgáris megoldásokkal jelenítik meg, de a vulgaritás nem nőiesség. A női mivoltot, az egyéniség színességét elsősorban a hangnak kell tükröznie. Szeretem a pianót, szeretem a szüneteket, a hosszú, egybekötött frázisokat…