A magyar származású fiatal Mariëlle van Luijk Hollandiában nőtt fel, de a magyar népi kultúra iránti rajongása Magyarországra vezérelte, ahol klasszikus zenei előképzettségét is hasznosítva tanulja és tanítja a különböző dialektusok hagyományos népi hegedűjáték-technikáit és repertoárját. Az Utrechtből érkezett fiatal művész munkájával arra ösztönzi környezetét, hogy kitartással és elköteleződéssel álljanak ahhoz, ami művészileg és emberileg igazán meghatározza őket.
– Mikor vált a mindennapjaid részévé a magyar népzene?
– Úgy érzem, ez a kötődés mindig is bennem volt. Klasszikus hegedűvel kezdtem, és hamar kiderült, hogy leginkább azok a művek tetszenek, amelyek a magyar népzenéből merítenek. Amikor elkezdtem a Zeneakadémiát Hollandiában, eleinte sokat küzdöttem azzal, hogy fejből játsszak.
A magyaros művek azonban magabiztosságot adtak nekem minden téren.
A diplomakoncertemen játszottam magyar nóta jellegű szatmári zenét is, amit a tanáraim megelégedettséggel fogadtak: szerintük művészként akkor nyíltam ki igazán, amikor ezeket a dallamokat adtam elő. Emellett egyre erősödött bennem a vágy, hogy az eredeti dallamokhoz is közel kerüljek, megismerkedjek az autentikus játékmóddal. Ezért négy éve először ellátogattam egy népzenei táborba, és azóta is minden évben megyek, hogy fejlesszem magam.
– Mely dialektusok zenéjét sajátítottad el eddig igazán?
– A klasszikus zenéhez legközelebb álló szatmári népzenével foglalkoztam eddig a legtöbbet, de tanultam dunántúli és kalotaszegi muzsikát is, és a repertoáromba mindenképp beépítem majd a mezőségi dialektus dallamait is. A legközelebbről emellett a magyar nótával ismerkedtem meg.
Utrechtben már évekkel ezelőtt alapított egy zenekart, amellyel magyar népzenét játszottak, majd egy diákokból álló, népies műzenét játszó együttes kérte fel prímásnak.
– Találkoztál személyesen is falusi zenészekkel?
– Tanultam ifj. Horváth Andrástól, a szatmári zene utolsó élő, tiszakóródi prímásától, de voltam Kalotaszentkirályon is, ahol egy bánffyhunyadi zenész család, a Vargák, közismert becenevükön „Csipások” legfiatalabb tagjától is sokat ellestem. Az első találkozásom ilyen zenészekkel valójában Hollandiában volt, amikor a szintén kalotaszegi ifj. Fodor „Neti” Sándor és a magyarpalatkai Codoba Florin koncerteztek nálunk.
– A közönség is érzi a játékodon a magyaros temperamentumot?
– Az egyik legemlékezetesebb pillanat az volt számomra, amikor Járdányi Magyar táncát játszottam egy mesterkurzuson, és a meghallgatás után a tanár megkérdezte tőlem, hogy magyar vagyok-e, ami azért érdekes, mert a nevem alapján senki sem következtet a származásomra.
– Néhány hónapja Magyarországra is költöztél.
Mivel magyar népzenét szeretek leginkább játszani, nem kérdés, hogy
itt meríthetek leginkább a tiszta forrásból.
Tanítok is, és hiszek a Kodály-módszerben, amely az anyanyelven megtanult dalok elsajátításán alapszik.
Édesanyjának köszönhetően minden évben egy hónapot töltött Dunaújvárosban, a Móricz Zsigmond Ének-Zenei Általános Iskolában, ahol beleszeretett a néptáncba, a népzenébe és a népviseletekbe, valamint itt ismerkedett meg Rajna Martinnal is, akivel kamaszként magyaros klasszikus műveket játszottak együtt.
