A magyar származású fiatal Mariëlle van Luijk Hollandiában nőtt fel, de a magyar népi kultúra iránti rajongása Magyarországra vezérelte, ahol klasszikus zenei előképzettségét is hasznosítva tanulja és tanítja a különböző dialektusok hagyományos népi hegedűjáték-technikáit és repertoárját. Az Utrechtből érkezett fiatal művész munkájával arra ösztönzi környezetét, hogy kitartással és elköteleződéssel álljanak ahhoz, ami művészileg és emberileg igazán meghatározza őket.
- hirdetés -
– Mikor vált a mindennapjaid részévé a magyar népzene?
– Úgy érzem, ez a kötődés mindig is bennem volt. Klasszikus hegedűvel kezdtem, és hamar kiderült, hogy leginkább azok a művek tetszenek, amelyek a magyar népzenéből merítenek. Amikor elkezdtem a Zeneakadémiát Hollandiában, eleinte sokat küzdöttem azzal, hogy fejből játsszak.
A magyaros művek azonban magabiztosságot adtak nekem minden téren.
A diplomakoncertemen játszottam magyar nótát és szatmári zenét is, amit a tanáraim megelégedettséggel fogadtak: szerintük művészként akkor nyíltam ki igazán, amikor ezeket a dallamokat adtam elő. Emellett egyre erősödött bennem a vágy, hogy az eredeti dallamokhoz is közel kerüljek, megismerkedjek az autentikus játékmóddal. Ezért négy éve először ellátogattam egy népzenei táborba, és azóta is minden évben megyek, hogy fejlesszem magam.
Mariëlle van Luijk – fotó: Bulyáki Viktor
– Mely dialektusok zenéjét sajátítottad el eddig igazán?
– A klasszikus zenéhez legközelebb álló szatmári népzenével foglalkoztam eddig a legtöbbet, de tanultam dunántúli és kalotaszegi muzsikát is, és a repertoáromba mindenképp beépítem majd a mezőségi dialektus dallamait is. A legközelebbről emellett a magyar nótával ismerkedtem meg.
Utrechtben már évekkel ezelőtt alapított egy zenekart, amellyel magyar népzenét játszottak, majd egy diákokból álló, népies műzenét játszó együttes kérte fel prímásnak.
– Találkoztál személyesen is falusi zenészekkel?
– Tanultam ifj. Horváth Andrástól, a szatmári zene utolsó élő, tiszakóródi prímásától, de voltam Kalotaszentkirályon is, ahol egy bánffyhunyadi zenész család, a Vargák, közismert becenevükön „Csipások” legfiatalabb tagjától is sokat ellestem. Az első találkozásom ilyen zenészekkel valójában Hollandiában volt, amikor a szintén kalotaszegi ifj. Fodor „Neti” Sándor és a magyarpalatkai Codoba Florin koncerteztek nálunk.
Mariëlle van Luijk – fotó: Bulyáki Viktor
– A közönség is érzi a játékodon a magyaros temperamentumot?
– Az egyik legemlékezetesebb pillanat az volt számomra, amikor Járdányi Magyar táncát játszottam egy mesterkurzuson, és a meghallgatás után a tanár megkérdezte tőlem, hogy magyar vagyok-e, ami azért érdekes, mert a nevem alapján senki sem következtet a származásomra.
– Néhány hónapja Magyarországra is költöztél.
Mivel magyar népzenét szeretek leginkább játszani, nem kérdés, hogy
itt meríthetek leginkább a tiszta forrásból.
Tanítok is, és hiszek a Kodály-módszerben, amely az anyanyelven megtanult dalok elsajátításán alapszik.
Édesanyjának köszönhetően minden évben egy hónapot töltött Dunaújvárosban, a Móricz Zsigmond Ének-Zenei Általános Iskolában, ahol beleszeretett a néptáncba, a népzenébe és a népviseletekbe, valamint itt ismerkedett meg Rajna Martinnal is, akivel kamaszként magyaros klasszikus műveket játszottak együtt.
