Milyen alapelveket követtek a 19. század előtti énekesek?

Részletek Barthold Kuijken könyvéből. 4. fejezet, 5. rész: A frazeálásról - folytatás

Jacopo Amigoni: Az énekes Farinelli és barátai (részlet)

Ahogyan ez elméleti emberek esetében gyakori, Riemann innovatív gondolatok helyett – valójában Quantz hozzáállásához hasonlóan – valószínűleg rendszerezte mindazt, ami néhány generáció alatt lassan kifejlődött és elterjedt gyakorlattá vált.

Milyen szabályokat találunk Riemann előtt? Énekes értekezések gyakran értékes információkkal szolgálnak, mivel az énekeseket tartották az ideális előadóknak, akik ráadásul az irodalmi szövegekre is támaszkodhattak frazeálásuk formálása és finomítása során. Hangszeres(eknek íródott) értekezések, mint például Quantz, Carl Philipp Emanuel Bach és Leopold Mozart mindig az énekeseket említik követendő példaként. Ezekben a forrásokban többek között az alábbi alapelveket találjuk:

  • Egy „jó hangot” és hangsúlyos szótagokat vagy hangokat inkább egy szünet előzzön meg, mint, hogy magát a hangot túlhangsúlyoznánk (nagyon megnyomnánk), a hang akár később is következhet.
  • A verslábak nagy fontossággal bírnak előadók és zeneszerzők számára egyaránt, ahogyan ez Mattheson Der Vollkommene Kappelmeister című művében és máshol is jól dokumentált, sőt még Beethoven Cramer zongoraetűdjeihez fűzött kommentárjaiban is esik szó róluk.
  • A jó szövegmondáshoz hasonlóan, az ütemeken belüli „mikrodinamikákat” kellene használnunk. Ez kizárja a hangok általános törekvését (pushing) a következő tetőpont vagy a frázis utolsó hangja felé.
Ide kapcsolódik:
Hogyan alakította át a romantika kora a régizenét?

Véleményem szerint ezek a gondolatok szorosan kapcsolódnak a bel canto technikához 1840 előttől, amit annak rendje és módja szerint követtek minden hangszeren. Ebben nagy hangsúlyt fektettek a sons filés–re (crescendo-diminuendo egyetlen hosszabb hangon), továbbá a hangmagasság emelkedése automatikusan nem egy cresecendóval, hanem inkább egy diminuendóval járt együtt.

Friedrich Wieck

Az átmenetet ebből a fajta énekes gondolkodásmódból a „modern” éneklés felé, ahol az egyenlőséget és a homogenitást hangsúlyozzák, és ahol a magas hangokat általában hangosabban és nehézkesebben éneklik, sokszor a szöveghangsúlyozás figyelembevétele nélkül, egyértelműen mutatja be a 19. század közepe felé a híres ének- és zongoratanár Friedrich Wieck, Schumann apósa. Ironikus, de nagyon érdekes könyvében a Clavier und Gesang, Didaktisches und Polemisches (1853) erősen kritizálja ezt az új divatot. Ugyanazt az irányt látja a zongorázásban, mint az éneklésben: az elegancia feláldozását az erővel (erőszakossággal) szemben.