„A zene hatalma” – Fiatal tehetségekkel adott koncertet a Liszt Ferenc Kamarazenekar

A tehetség napja - fotó: Erdős Dénes / Zeneakadémia

2020. február 9-én idén is megtartották A tehetség napja rendezvényt a Zeneakadémián. A művészeti alkotás születése mindig izgalmas téma, főleg olyan „külső betolakodónak”, mint én vagyok. Jó belepillantani ilyen helyzetekbe, mintha magam is részese lennék az alkotói folyamatnak.

Az pedig különleges lehetőség, hogy találkozhatunk a fiatalabb, szárnypróbálgató generációkkal is, akik még keresik, meddig és milyen úton juthatnak el. Ezen a vasárnapi napon az érdeklődő eljuthatott órákra, kurzusokra, nézhetett magánórát, de találkozhatott a doktorandusz növendékekkel is, akik a jövőben fogják szétfeszíteni a zenetudomány kereteit. Persze, engem legjobban a Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertje érdekelt, leginkább azért, mert kiváló lehetőséget nyújtott a diákoknak, hogy együtt zenélhessenek professzionális zenészekkel, az ország legjobb kamaramuzsikusaival.

Ide kapcsolódik:
Várdai István lesz a Liszt Ferenc Kamarazenekar művészeti vezetője

A koncert délelőtt 11-kor kezdődött, ami, bár nem egy átlagos kezdési időpont, a ráhangolódásra kiváló alkalom. Hiszen kint sütött a nap, családok sétálgattak a körúton, így könnyen kedvet kaptam én is egy laza, késő téli örömzenéhez a „Zakadémián”.

A koncert a Solti Teremben kapott helyet, amelynek hangulata a kinti, mondhatni „dúrra” hangolt időjárás után sötétebb volt, mint egy romantikus andante-tétel. Egy kissé barátságosabb miliő talán jobban illett volna az alkalomhoz, főleg annak tudatában, hogy igazi „lélekemelő” darabok szerepeltek az étlapon.

A tehetség napja – fotó: Erdős Dénes / Zeneakadémia

Kezdésnek ott volt mindjárt Telemann, aki amolyan tűzijátékbarokk-zenével robbant be. Szinte szó szerint, mert ugyan érezhetőek voltak az elszabadult energiák, de a kis teremnek (és a hangos rézfúvósoknak) köszönhetően a hangerő már-már az élvezhetőség határát súrolta.

Némiképp lájtos, de pörgős rockkoncertté alakult a hangverseny, de nem volt ezzel semmi baj.

Az első pillanatokban érdemes rögtön az arcokat figyelni. Tfirst Péter koncertmester bátorítóan fogadta az ifjú titánokat, a hangulat jó volt, kényszeredettség pedig még nyomokban sem tapasztalható. Olyan az egész, mint egy laza, barátokkal teli összejövetel, ahol mindenkit szeretettel látnak. Azért el lehetett csípni egy-két megilletődött pillantást a szólisták tekintetében, de a légkör csakhamar feledtetni tudta velük a mélyen megbúvó lámpalázat.

Bach két hegedűre írott concertójának előadása közben aztán rám talált a várt nyugalmi állapot, a rézfúvók harsány uralkodása után a vonósok csendes beszélgetése alatt hátra lehetett dőlni a székben. De épp ezért ismét eszembe jutott, hogy nyitottabb, fényesebb teremben jobb, teljesebb hatást tudott volna teremteni a koncert. Annál is inkább, mert ez a zene előhívja az emberből a szemlélődés igényét. Valószínűleg épp úgy, ahogyan elődeink is érezték, amikor először hallották ezeket a műveket.

Az utolsó darab, Mozart hárfára és fuvolára írt versenyműve az egyik kedvencem. Mozart az emberi lélek bugyrainak tökéletes ábrázolója marad, ezért számomra teljesebben hatnak azok a művei, ahol szólóhangszer kap kitüntetett szerepet.

Ide kapcsolódik:
Létezik olyan, hogy egy műnek lelke van?

Ebben a versenyműben a fuvola és a hárfa hangjának tökéletes egybefonódása, egymással való játéka a szépség olyan szintű megtestesítése, amelyhez kevés fogható van a zeneirodalomban.

Épp ezért az inspiratív környezet, a partnerek és a zenekar közötti élő kapcsolat többet jelenthet együtt, mint a puszta hangszeres tudás.

A most előadott második és harmadik tételnek sikerült megkoronáznia a bő egyórás koncertet. Az előadók által képviselt egység megbonthatatlan volt, nem volt sem szólista, sem kísérő zenekar külön, csak a zene hatalma. Azt gondolom, hogy ez az a természetesség, amit az ember a klasszikus műfajokban leginkább keres. És korántsem biztos, hogy mindezt sztárszólistákkal, méregdrága hangversenytermekben találja meg.

Szólisták:

Rónai Gábor, Mihályfi Márk, Wilmek Zoltán – trombita

Kökény Eszter, Ho Khanh Van Hoang – hegedű

Szabady Ildikó – fuvola, Goda Sára – hárfa