A Magyar Állami Operaház gondozásában tavaly év végén látott napvilágot az a könyv, amely Tóth Aladár zenetudós életművével kapcsolatos közel két év kutatásainak eredményeképpen jött létre. Az Aranykalickában – Tóth Aladár élete és kora című kötet szerzőjével, az Operaház főemléktárosával, Karczag Mártonnal beszélgettünk.
– 2018-ban ünnepeltük Tóth Aladár születésének 120., halálának pedig 50. évfordulóját. A kettős évforduló mellett még mi adott okot a könyv megjelenésére?
– A kötet illeszkedik abba a sorozatba, melyben az Operaház az intézmény egykori, meghatározó alakjainak állít emléket. Így készülhetett el eddig a Fricsay Ferenc, Sergio Failoni és Radnai Miklós életművét bemutató életrajzi könyv. Azt kell mondanom, hogy Tóth Aladár élete az egyik legfeldolgozatlanabb része a hazai operatörténetnek, amivel itt volt az ideje foglalkozni.
– Mire gondol pontosan?
– Tóth Aladár munkássága ma is elsődleges hivatkozási alap, de úgy gondolom, hogy sem a korszak, sem az ő személyisége nem volt még igazán végiggondolva. A források tekintetében éppen emiatt volt nehéz dolgom, hiszen életében nem készült vele igazi nagyinterjú, hagyatéka pedig Fischer Annie halála után végül nem maradt a család tulajdonában.
Eltűntek a feljegyzések, a levelezések és nincsenek már nagyon személyes tanúk sem.
– Miből lehetett mégis kiindulni?
– Lehetőségem volt felkeresni Tóth Aladár Németországban élő lányát, akiben azonban egy meglehetősen ambivalens apakép él arról a tíz évről, amíg egyáltalán részt vettek egymás életében. Tóth Svédországban vészelte át a háborút, lánya pedig 1956-ban végleg itt hagyta Magyarországot. A közel két évig tartó kutatás tehát ezeknek a körülményeknek megfelelőn főként az operaházi és a digitális archívumokban fellelhető írások és dokumentumok alapján zajlott.
– Hogyan kezdett a munkához?
– A szó szoros értelmében nem volt előkészítő szakasz, egyszerűen felvázoltam a fejezeteket, melyeket aztán tetszőleges sorrendben dolgoztam ki. A könyvben, ahogy már említettem igyekeztem Tóth Aladár számomra ellentmondásos személyiségéből felrajzolni valamit. Nagyon izgalmasnak tartom összevetni Tóth Aladárt az értelmiségi, idealista kritikust, azzal az attitűddel, amibe később operaigazgatóként kényszerült, illetve azzal a – ma úgy mondanánk – menedzseri szemlélettel, amit a nála jóval fiatalabb Fischer Annie karrierjének támogatása jelentett.
Radnai Miklós egykori bírálója két évtizeddel később rendre hasonló helyzetekkel szembesült ugyanabban az igazgatói székben.
– Miben látja a személyiség ellentmondásait?
– Tóth Aladár az 1920-30-as évek legjelentősebb kritikusa volt, aki a maga klasszikus műveltségével, ideákkal felvértezve, egyfajta kívülállóként véleményezte az Operát, amelynek vezetése a háború után minden művészi és politikai valóságával együtt a nyakába szakadt. Az volt a célom, hogy a könyvben folyamatosan szembesítsem azzal, hogy mit tud megvalósítani abból, amit korábban kritikusként megfogalmazott. Hozzá kell persze tenni, hogy a háború utáni hatalmi újrarendeződés, a szocialista realizmus elvárásainak való megfelelés rendre keresztülhúzta a számításait.
– A vele dolgozó alkotógárdára ugyanakkor nem lehetett panasza.
– Tóth Aladár a zenében hitt, Bartókban, Mozartban és Wagnerben. Ezek, és a saját magával szemben megkövetelt minőségi munka jelentették számára a túlélést, még akkor is, ha ő maga – bármilyen furán is hangozzék is – bizonyos értelemben alkalmatlan volt a vezetői munkára. Abban mindenképpen elképesztő szerencséje volt, hogy olyan alkotótársai voltak, mint Oláh Gusztáv, Nádasdy Kálmán vagy Ferencsik János. A direktívák teljesítése mellett pedig komoly, színes és színvonalas munkát is tudtak végezni, a 20. századi magyar operatörténet talán legnehezebb évtizedében.
– Egy személyiség, amit erősen meghatároz az őt körülvevő történelmi kor. Mennyire lehet objektíven megírni egy művész életrajzát?
– Egy hivatalos jegyzőkönyvet hiteles forrásnak kell tekintenünk, egy kritikus szövegeihez ugyanakkor már ennél kevesebb objektivitással fordulhatunk. Ahogy egy operaelőadás, úgy egy életrajz sem lehet elég objektív, hiszen a különböző korokban ugyanazok az élethelyzetek többféleképpen értelmezhetők, ezért a kötettel nem is az volt szándékom, hogy egyetlen igazságot fogalmazzak meg, sokkal inkább beszédtémává, kiindulóponttá szerettem volna tenni az életművet, amely úgy gondolom, tartogat még meglepetéseket.
– Arra gondol, hogy előkerülhetnek még kordokumentumok?
– Többek között, de szerintem az is nagyon fontos, hogy egy életművet időről-időre újragondoljunk. Az Opera Emléktárában az egyik legfőbb feladatunk, hogy minél több elérhető adatot halmozzunk fel, és rendezzünk, melyek egy idő után ellentmondást nem tűrően árulkodnak majd megkérdőjelezhetetlen tényekről, amelyek valós kutatások kiindulópontjai lehetnek. Ez egy hatalmas munka, de örömmel mondhatom, hogy az elmúlt években egy olyan, ma már nyilvános operaházi digitális adattárat sikerült létrehoznunk, amely tartalmazza az első 130 év összes ellőadásának adatait. A DigiTár egy bázis, amely egyrészt a színházi legendáktól mentes tényeket tartalmazza, másrészt olyan alap, amire bátran lehet építkezni a következő években. Előadások, dátumok, személyek feketén-fehéren, sok fotóval színesítve. Ez egy fantasztikus játék, nem csak az opera rajongóknak, de nekünk, kutatóknak is, hiszen bármikor visszakereshetők az adatok, melyek egy szempillantás alatt erősítenek meg, vagy cáfolnak rá egy-egy köztudomású információra.