Erkel Ferenc Himnuszának történetét kutatva meg kell emlékeznünk Dohnányi Ernőről, a 60 éve, 1960. február 9-én elhunyt világhírű zongoraművészről, zeneszerzőről és karmesterről, akiről sokan úgy tudják, hogy ő írta át nemzeti énekünket. A hivatalos alkalmakon manapság megszólaló változat eszerint nem is Erkeltől, hanem Dohnányitól származik? Vagy mindez csupán szóbeszéd?
A szóbeszédnél több, de az igazságnál kevesebb. Dohnányi az 1930-as években valóban foglalkozott a Himnusszal, számos alkalommal dirigálta a Filharmóniai Társaság Zenekara élén, sőt elkészítette velük a mű hangfelvételét is (His Master’s Voice AM 1281). Mielőtt azonban folytatnánk Dohnányi és a Himnusz kapcsolatának részletezését, ki kell térnünk arra, hogy jelen esetben nem szokványos zenei műalkotásról van szó, hanem olyan darabról, amelynek többnyire társadalmi eseményeken kell megszólalnia.
Sajátos funkciója van, amelyet akkor is be kell töltenie, ha hivatásos énekkar és zenekar szerepel, és akkor is, ha amatőr együttes áll rendelkezésre, netán csak vonósok vagy fúvósok, csak nőikar, gyerekkar vagy éppen férfikar, sőt akkor is, ha az ünneplő közösség énekli egy szólamban zongorakísérettel, orgonával vagy anélkül.
Tudjuk, hogy a zeneműveknek is megvan a saját élete, sorsa (nem csak a könyveknek), a Himnuszé pedig sokrétűbb, mint bármely más kompozícióé. Az 1844-ben előadott pályázati darabot Erkel saját hivatásos együttesére szabta, ráadásul ő maga tanította be és vezényelte először (bár rajta és a kottamásolón kívül akkor még senki sem tudta, ki a zeneszerző). Gond nélkül fújta a szoprán a magas asz-t a „Megbűnhődte” szövegrésznél, az ország legjobb zenekara könnyedén és precízen játszotta a finom díszítéseket és a gyors összekötő futamokat. Amint azonban az évtizedek során a pályázati mű valóban nemzeti énekké vált, egyre több gond adódott a magas hangfekvés és az igényes zenekari letét miatt.
Mire Dohnányit 1919-ben a Filharmonikusok elnökkarnagyuknak választották (nem „felsőbb szervek” nevezték ki, hanem a zenészek tisztelete emelte Erkel egykori pozíciójába), a Himnusz – a nyilvánvaló hibákat, szövegromlásokat nem is számítva – több apró változáson esett keresztül. Ezek egy része még Erkel életében, feltehetően a szerző egyetértésével történt, erre utalnak az 1880-as évekből fennmaradt Erkel-kéziratok eltérései a pályázati példányhoz és az 1844-es kiadáshoz képest. Az alkalmi, szükség szülte előadások hibáit ugyanúgy lehetetlen rendelettel betiltani, mint a hamis éneklést vagy az igénytelenséget. A különféle megszokások között azonban valahogy mégis rendet kellett tenni. 1938 januárjában a Fővárosi Közigazgatási Bizottság ülésén sürgették a mű előadásának szabályozását,
Dohnányi pedig nem átírta a Himnuszt, hanem egy régóta érvényben lévő gyakorlat elemeit foglalta egységbe.
Amint Kim Katalin zenetörténész kutatásai bizonyították, Dohnányi csupán „igazított” kissé azon a hagyományos hangszerelésen és előadási megoldásokon, amelyeket maga is évtizedek óta alkalmazott. Az eredeti zenekari felfutások és a dallam bizonyos éles ritmusai (pl. a kezdőütem tám-ti ti-tám choriambusa) már a 19. században eltűntek, és az együttes rég kiegészült tubával és kontrafagottal. Viszont Dohnányi hagyta el a tam-tamot és a mély harangot, és hozta be a cintányért és a kisdobot.
A közösségi előadások leglátványosabb kudarcai az ismétlések tisztázatlanságából eredtek, ahogy ez ma is gyakran megtörténik. Valaki nem ismétel, mások a 3. zenei sortól (Balsors akit régen tép) kezdik újra az éneket, egy harmadik társaság pedig az utolsó sorra (Megbűnhődte már a nép) zendít rá ismét a versszak végén. Utóbbi megoldás szerepel az első fennmaradt kottában, a nagyközönség számára viszont nem praktikus ez az előadásmód. A „jövendőt” zárlat után ugyanis az éneklőnek óriásit kell felugrania a „Megbűnhődte” újrakezdéséhez, egy teljes oktávot és négy hangot (undecimát, 11 hangot, egy átlagember teljes hangterjedelmét!). Erkel nyilván kettéharapta volna az énekeseit, ha nem találják el hibátlanul a magas hangot, vagy úgy kúsznak-csúsznak fel rá, mintha a „farkasok dalát” utánoznák. Kevésbé képzett hangoktól azonban nem várható el a profiktól joggal megkövetelt teljesítmény.
Ennél csak az a bosszantóbb, amikor az ünneplő sokaságot a zenekar az eredeti Esz-dúrban kíséri (vagy ezt játsszák le felvételről), a lelkesen éneklő átlagemberek pedig fent visítanak vagy a mélyben hörögnek-dörmögnek, mert ez a hangmagasság csak kiváló szopránok és tenoristák számára énekelhető.
A sorozatunk első számával együtt közzétett hangfelvétel (ide kattintva érhető el) is „emberi” magasságban szólal meg: annak ellenére, hogy az előadók az eredeti visszaállítására törekedtek, itt józan mérlegeléssel eltértek az első ismert változattól.
Hóman Bálint kultuszminiszter 1939. júniusi rendelete lényegében már csak szentesítette azt, amit Dohnányi kidolgozott:
„A Himnusz előadásánál tapasztalható eltérések igen sok esetben megzavarták a hazafias ünnepségek hangulatát. Ennek elkerülése és az előadás egységének biztosítása érdekében elrendelem a következőket: / A Himnusz áhítat keltését célzó imádságos jellegének megfelelően csak komoly alkalmakkor adható elő. Ismétlésnek az előadásban helye nincs. Hangszeres és zenekíséretes előadásnál úgy az előjáték, mint az utójáték kötelező. … A Himnuszt Kölcsey Ferenc eredeti szövegével kell énekelni. A könnyebb énekelhetőség kedvéért mindazonáltal az eredeti „hozz rá víg esztendőt” szöveg helyett „hozz reá víg esztendőt” énekelendő. / A helyes előadás zsinórmértékül szolgáló hivatalos letét kiadása iránt egyidejűleg gondoskodás történt.”
Sorozatunk ezen írásához nem a Himnusz közismert és könnyen hozzáférhető Dohnányi-féle változatát mellékeljük, hanem a mester egyik saját zenekari darabját, a Ruralia hungaricát. Eredetileg zongorára komponálta 1923-24-ben, hét tételben, majd szinte azonnal meghangszerelte öt tételét szimfonikus zenekarra. Oly mesterien, hogy még a szigorú Bartók dicséretét is elnyerte. A latin címet leginkább Magyar falusi képeknek fordíthatnánk.
Dohnányiról közismert, hogy vérbeli romantikus zeneszerző volt, akinek ízlése a Schumann- és Brahms-hagyományhoz kapcsolódott, távol álltak tőle a merész zenei kísérletezések, és a népdalgyűjtés, a népzene felhasználása sem keltette fel érdeklődését. A 20-as évek elején azonban mégis közelebb került Bartók és Kodály törekvéseihez. A néhány hónappal ezelőtt elhunyt kiváló zenetörténész, Bónis Ferenc „baráti kéznyújtás”-nak nevezte Dohnányi gesztusát, melyet a két nagymester irányába tett a Ruralia hungaricával. A szvit témáit kettejük Erdélyi magyarság című népdalkiadványából vette, kiegészítve Pálóczi Horvát Ádám Ötödfélszáz énekeinek egyik dallamával.
A darabot 1924. november 27-én mutatta be a Zeneakadémián a Filharmóniai Társaság Zenekara, természetesen a szerző vezényletével. Hamarosan ez lett az egyik legtöbbet játszott magyar zenekari kompozíció. A tételeket Dohnányi csupán karakterjelzésekkel látta el: 1. Andante poco moto, rubato, 2. Presto, ma non tanto, 3. Allegro grazioso, 4. Adagio non troppo, 5. Molto vivace. Az évtized végétől a rádió is sugározni kezdte a szvitet vagy részleteit, a közönség pedig hamarosan programcímeket is kapott, melyeket egyre következetesebben alkalmaztak az egyes tételekre. A rádióműsorokban (nem mindig következetesen és nem is mindig azonosíthatóan) többnyire a regösének, az aratóünnep vagy lakodalom, a gyermekjelenet, a falusi kép vagy a tánczene elnevezéssel utaltak Dohnányi egyik legnépszerűbb alkotására.