1923. február 18-án született és 1992. október 8-án hunyt el Rátonyi Róbert színművész, konferanszié, rendező, író, publicista. Bár állítólag Rózsahegyi Kálmán azt mondta róla, amikor felvette színiiskolájába, hogy megtalálta az új Hamletet, és számtalan drámai szerepet is eljátszott, leginkább az operett műfajával azonosította őt a közönség.
Nagyapja, Bronner Miksa a Westend kávéház tulajdonosa volt. A fővárosban először itt játszottak fekete zenészek, és itt lépett fel Rátonyi nagy kedvence, Zoli bohóc is.
Tanárképzőbe járt, saját bevallása szerint már csak azért sem bánta ezt meg, mert hat hangszeren, hegedűn, zongorán, szaxofonon, xilofonon, harmonikán és cimbalmon tanult meg játszani. A Színművészeti Akadémián és az Országos Színészegyesületi Iskolában elutasították a felvételét, ezt követően került Rózsavölgyihez. Úgy emlékezett vissza egy interjúban, hogy nem a tehetsége miatt vették fel, hanem azért, mert ígérte (ígérhette, apja pék volt), hogy minden nap visz friss kenyeret, zsemlét, kiflit, ez pedig nagy szó volt az ínséges, háborús időkben. Egy év után – jobb híján – artistavizsgát tett. Kezdetben revüszínházban lépett fel, a kabaré minden csínját-bínját a Pódium Kabaréban sajátította el. Játszott Várkonyi Zoltán Művész Színházában és a Vígszínházban is.
Első nagy sikerét táncos komikusként (beugrással!) a Kata, Kitty, Katinka című operettben aratta, az Operettszínházban 1949-ben debütált, a Sybillben tette le névjegyét, amit olyan klasszikusok követtek, mint a Nebáncsvirág (ezt már a Vígszínházban eljátszotta, miután beugrott a megsérült Bilicsi Tivadar helyére) és a Luxemburg grófja, és egy színháztörténeti jelentőségű előadás, az 1954-es Csárdáskirálynő. Bónit 2412 alkalommal alakította. 1971-ig volt a Fővárosi Operettszínház tagja.
1971-től 1992-ig a Nagymező utca másik oldalán, Thália, később Arizona Színházban láthatta közönség drámai szerepekben. A váltásról így nyilatkozott: „Az igazság az, hogy mint táncos-komikus, a színház egyik „tartó-oszlopa” voltam. Ám az ott töltött utolsó években mindinkább úgy éreztem: a többi „oszlop” kezd kidőlni mellőlem, emiatt mind nagyobb teher nyomja az én vállaimat. Nem akartam megvárni, amíg összeroskadok alatta… Meg aztán:
nincs szomorúbb látvány, mint egy öregedő táncos-komikus, aki már csak erőlködve ugorja meg az 50 centimétert. Prózai színpadon pedig nem az ugrás magasságától függ a siker.
Távozásom, harmadik oka: bár az operettnek köszönhettem népszerűségemet, tulajdonképpen mindig a prózai feladatok izgattak.” Eközben azért el-elkirándult a Játékszínbe, a Vidám Színpadra, az Operaházba, sőt az Állami Bábszínházba is. Utolsó munkái Veszprémhez kötötték: a Csárdáskirálynő rendezésére készült, ezzel akarta ünnepelni 70. születésnapját és pályára lépésének 50. évfordulóját, illetve első (!) verses szerepére, a Tartuffe Orgonjára.
Tökéletesen ismerte a könnyű műfajt, arról több cikket és könyvet publikált, az operett történetét szubjektivitástól nem mentesen, két kötetben írta meg, a musicalről rádiósorozatot készített, de láthatták tévében felnőttek és gyerekek, valamint megannyi filmben kapott szerepet.