Ute Lemper: „A szívembe és az elmémbe véstem a szavait”

Ute Lemper - forrás: Müpa

Harminc évvel egy Marlene Dietrichhel folytatott telefonbeszélgetés után született meg tavaly Ute Lemper színésznő estje, amely Kurt Weill és a berlini kabaré dalaival idézi meg a legendássá lett Dietrich alakját. „Ez az én személyes hódolatom egy lenyűgöző hölgy előtt” — írja az ugyancsak német származású, ám az Egyesült Államokban élő színésznő Randevú Marlene Dietrichhel című estjéről. A művész e-mailben válaszolt a Müpa Magazin kérdéseire.

Ute Lemper a nyolcvanas években fiatal színésznőként játszotta Sally Bowles szerepét egy párizsi Kabaré-előadásban. Alakításáért Molière-díjat kapott, a sajtó Marlene Dietrichhez hasonlította, ám a huszonöt éves művész ettől annyira zavarba jött, hogy egy Dietrichnek címzett levélben igyekezett kimenteni magát. Az akkor nyolcvanöt éves, már csaknem tíz éve párizsi lakásában visszavonultan élő Dietrich egyik este felhívta szállodai szobájában a fiatal színésznőt.

„Egyedül voltam a hotel szobámban, pedig olyan jó lett volna valakivel megosztani az élményt. Arra gondoltam: bárcsak felkészültem volna jelentős, húsbavágó kérdésekkel és az életére, filmjeire vonatkozó információkkal. Csak beszéltünk, beszéltünk, vagyis inkább ő beszélt. Rengeteg kérdést tettem fel, de rendre eltért a tárgytól.”

A telefonhívás csaknem három órán át tartott. „Természetesen nem rögzítettem a beszélgetésünket, pusztán a szívembe és elmémbe véstem. Ott szunnyadt hosszú ideig. Mindig értékeltem, ha Marlenéhez hasonlítottak, megtisztelő volt. Ugyanakkor tudtam, hogy művészi szempontból egyáltalán nem voltam olyan, mint ő. Ráadásul rendkívül fiatal voltam, vad, határozott, és kérlelhetetlen.”

Ute Lemper úgy véli: nők generációira hatott inspirálóan Marlene Dietrich szabadlelkű nőisége. „Marlene sok tekintetben úttörő volt; hol férfias, hol sugárzóan nőies, férfiakkal és nőkkel folytatott párhuzamos viszonyokat. Bátran és nyíltan beszélt politikai és morális kérdésekről. Elegáns volt, miközben szerette a whiskyt, a piszkos vicceket és a jó cigarettát.”

Ute Lemper hangsúlyozza, hogy esze ágában sincs Marlenét utánozni, noha kettejük sorsában sok a hasonlóság. „Mindig többre vágytam, és nem foglalkoztatott, hogy bárkinek megfeleljek. Ez egészen úgy hangzik, minta Dietrich mondta volna, nemde?”

Az igazi kapocs azonban — a sajtó összehasonlításain túl — a hazájukhoz fűződő rendkívül bonyolult viszony. „Valamelyest mindketten kivándorlók vagyunk. Évekig éltem Berlinben a hidegháború utolsó évtizedében. A kettészakított városban töltött időszak nagy hatással volt a személyes- és művészi identitásomra. Szerintem Marlene — hozzám hasonlóan — mindig hordozott magában egy darabot Berlinből, s ez felsejlik a harmincöt hollywoodi filmjében nyújtott alakításaiban is.”

Ute Lemper húsz éve költözött az Egyesült Államokba. „Nehéz volt elfogadnom annak az országnak a történelmét, amelybe születtem. Elborzadva és haraggal tekintettem a náci Németország tetteire és a holokausztra. Hozzámentem egy New York-i zsidó férfihez, így lélekben különösen távol kerültem a hazámtól. Fájdalmas érzés, mintha nem tartoznék oda, ahová születtem — vagy nem tartozhatnék. Marlene is hasonlót érezhetett.”

Ute Lemper első lemezei a ’80-as évek végén jelentek meg. „1987-ben elkezdtem lemezre venni Kurt Weill és a berlini kabaré dalait, és ez alapvetően meghatározta a viszonyomat a weimari időkkel. Világszerte több száz koncerten hallotta tőlem a közönség az üldözött zsidó zeneszerzők dalait. 1988-ban elénekeltem Hollaender és Spolansky dalait, melyeket Marlene 1928-ban adott elő. Én voltam az első német művész, aki a háború után ismét lemez re vette ezt a repertoárt.”

Ide kapcsolódik:
Magyar művész tervezte a New Yorker magazin legnépszerűbb címlapjait

Hogy miért éppen harminc év elteltével született meg a Rendezvous with Marlene? „Tavaly három különböző produkció kért fel Dietrich szerepére. Az összes forgatókönyvet sablonosnak, felszínesnek éreztem. Gondoltam: miért ne írhatnék róla egy saját darabot, amely az én személyes benyomásomon alapul?! Ez az én hódolatom ez előtt a lenyűgöző hölgy előtt.

Rengeteg portré született Marlenéről, ez az én szívemből táplálkozik. Az ő története hangzik el a személyes szűrőmön keresztül, és a dalai csendülnek fel az én hangomon.” Ute azt mondja: három évtized távlatából jobban érti Marlene Dietrich sorsát, végzetét. Ahogy felidézi beszélgetésüket, egyre több apróság jut eszébe: „a Rainer Maria Rilke-idézetek emlékezetesek… A történetek arról, hogy elvesztette a hazáját, Németországot, a lányával való megromlott kapcsolatáról… Amire csak emlékszem, beleszőttem az estbe.”

Ute Lemper – forrás: Müpa

Ute közben több mint harminc albumot készített, Kurt Weill dalai az ő pályáját tekintve is meghatározóvá váltak. „Befogadtam Marlene történetét, és azonosultam vele. Idősebb lettem, kellő rálátással a világ dolgaira, és kellő távolságtartással ezek iránt: karrier, társadalom, kultúra, szeretet, gyerekek, szépség, öregedés… közel érzem magamhoz Dietrich méltóságát, bánatát, magányát és hedonizmusát. Izgalmas játék a bőrébe bújni.”

Ute Lemper több alkalommal járt Budapesten. „1983-ban, amikor Bécsben éltem, és a Macskák című musicalben játszottam, az együttessel látogattunk Budapestre. Tíz évvel később egy francia filmben forgattam a magyar fővárosban. Csodálatos emlékeim vannak a városról, amely a régi idők eleganciája mellett kortárs önfeledtséget kínál, miközben a nehéz idők nyomokat hagytak az utcákon, épületeken. Budapest szellemisége az örök szépséget és melankóliát idézi.”

Ute Lemper a Müpa közönségének is felkínálja a randevú lehetőségét — vele és Marlenével.