A Christoph Waltz által alakított Doktor Schultz azt mondja a rabszolgaültetvényen egy épp zongorázó alaknak, hogy „Kérem, ne játsszon Beethovent!”, mert ez az emberiség alapeszményét sérti ott, abban a közegben. Igaz és erős mondat volt ez a „Django elszabadul”-ban. De épp ezért, ha el kellene mennem egy lakatlan szigetre, a vinnivalók listáján kiemelt helyen állna Beethoven valamelyik szimfóniája.
Nem vagyok abban biztos, hogy célszerű lenne ez a döntés, de magányomban erősítene, és ha csodával határos módon mégis emberbe, de akár értelmes állatba botlanék, első dolgom lenne, hogy lejátsszam a felvételt neki (már ha volna min). Mert ezzel megmutathatnám annak a kultúrának a lényegét, ahonnan jövök.
A legmagasabb rendű eufóriát, az utat a teremtő emberi szellem dicsőségéhez, az ötödik szimfónia harmadik-negyedik tételében, a Bécsi Filharmonikusok előadásában. Ez a tökéletesség határa már, az utóbbi idők egyik legeredetibb karmesterével, Christian Thielemannal az élen. Soha nem tapasztaltam korábban ennek a folyamatnak ilyen súlyos érzékeltetését, erejét, szépségét.
Aztán vinnék egy őszinte hangot is. Ami valóban a lélek húrjait pengeti, úgy, hogy nincs benne semmi megjátszás, semmi művi szépelgés, csak emberi igazság. Az pedig legyen Mozart és a Cosí fan tutte egyik részlete. A saját magával meghasonló, összezavart, de épp ezért a megoldást kereső nő önvallomása ideális választás.
Ezután valószínűleg szükségem lenne némi humorra, tehát jöjjön Haydn a 88. szimfónia utolsó tételével és Rossini A tolvaj szarka-nyitánya. Egy ilyen szigeten van idő mindenre, és annyit zenét hallgatok, amennyit csak akarok, már ezért érdemes lenne odakeveredni. És ha a szigeten eléggé el nem ítélhető módon tél is lenne, ahhoz csakis Vivaldi Négy évszakjából a nyár-tétel illene, az hideget-szelet-havat képes ellensúlyozni bárhol. Főleg úgy, ha közkedvelt és agyonhallgatott műből újdonság lesz, mint „Hazárd megye punkjai”, az Il Giardino Armonico előadásában.
Ha ez mind megvolt, szednék egy kis lótuszt, eszegetném, és közben elgondolkoznék azon, hogy múlik a világ dicsősége. És mi az, ami mindig megmarad belőle, amíg csak egy ember is létezik egyetlen lakatlan szigeten.
* A cikk szerzője Szatmári Róbert a Papageno Rádió zenei szerkesztője.
* Hallgassátok velünk a már mobilapplikáción is elérhető Papageno Rádió keddenként, 22 órakor kezdődő műsorát. Az applikációt androidra itt, iPhone-ra pedig innen tudjátok letölteni. Ismétlés csütörtökön 15, szombaton pedig 16 órától.