A Várfok Galéria művészének, a marosvásárhelyi születésű Herman Leventének HOME címmel nagyszabású egyéni kiállítása nyílt a marosvásárhelyi Kultúrpalotában. A retrospektív jellegű tárlaton a művésznek az előző években készült alkotásait láthatja a közönség, melyek közül két sorozatát emelnénk ki.
Rózsaszín műanyagpohár, üres tányér, kenyér, hosszú, súlytalannak tetsző asztalok. Nyomok, ahogyan a sorozat címe mutatja. Csendként borul a képekre az emberalakok hiánya. Mintha hirtelen megzavarta volna valami a családi vacsorát, a szereplők mind eltűntek, hátrahagyva étkezésük nyomait. Nincs tér, az idő múlását egyedül az abrosz mumifikálódott szövetre emlékeztető mintázata jelzi. A mozdulatlanságban szinte hallani az anyag belsejében a bomlás sercegését. Nem tudni, hogy a tárgyak a fogyasztói társadalom eldobott kellékei vagy esetleg egy világméretű apokalipszis megmaradt relikviái.
Dermesztő a csend, azonban a képek nem a reménytelenséget sugározzák, a Hermanra jellemző transzcendens sejtetés ebben az esetben is felülírja a kompozíciókat. A tárgyak vázlatvonalakká való absztrahálása eltávolít minket a valóságtól, és lebegtetésük a csoda lehetőségét hozza magával. A hosszú, lepellel borított asztalok láttán az Utolsó vacsora gondolata fogalmazódik meg egyre erőteljesebben, különösen Herman Levente eddigi életművének ismeretében. Több sorozata alapult már klasszikus bibliai témákon, mint például a Tervek egy Új Paradicsomhoz (2007), az Ádám és Éva (2008) vagy a Milánóban is bemutatott Noé bárkáinak 2012-es képei.
A gondolat a mostani kiállítás kapcsán még egyértelműbb, ahol a képek egy installációval egészülnek ki. Herman Levente egy hosszú, vízszintesen elhelyezett fatáblára mint egyfajta asztalra szemet becsapó trompe-l’oeil technikával poharak és egy sörösüveg képét festette. Ismételten egy szokványos asztalból indulunk ki, majd a teremben monumentális méretű képekbe ütközünk, rajtuk konténer, betontömbök, olajoshordó. Az ipari tárgyak a fény és a szürreális természeti elemek – kék virágokkal teli rét – hatására azonban átlényegülnek, élettel telivé válnak. Nincs történet, nincs idő. Ki tudja, mióta hevernek ott ebben az ember nélküli, elhagyatott világban.
Az egyetlen időt sejtető kép az asztal végénél lévő hevenyészett tűzhelyt ábrázoló festmény, melyben még lobog a tűz, pár perce gyújthatta be valaki. Hogy mi történt az illetővel, nem fogjuk megtudni, de ami éppen fő, az az utolsó vacsorája lehetett. Ez a kép fogja össze a sorozat többi darabját és így válik érthetővé a cím is: Utolsó vacsora.
Herman Levente a rá jellemző módon a hétköznapi és a transzcendens között lebegteti a nézőt, ez a dualitás és gyakorta a képi ábrázolás is közel hozzá őt a legendás rendező, Tarkovszkij világához. Sajátos elemeivel kontextust teremt arra, hogy az egyetemes kultúrából hozott ismereteinket alapul véve, kitágítsa és mindenki számára megfoghatóvá tegye a személyes jelentést, vagyis az újjászületés gondolatát. A szemmel látható elmúláson és valóságon túl, a tárgyak a csoda megtörténtét hirdetik, a döntés csak rajtunk áll, tudunk-e hinni benne.