A hétköznapi és a transzcendens között lebegtetik a nézőt Herman Levente képei

A Várfok Galéria művészének, a marosvásárhelyi születésű Herman Leventének HOME címmel nagyszabású egyéni kiállítása nyílt a marosvásárhelyi Kultúrpalotában. A retrospektív jellegű tárlaton a művésznek az előző években készült alkotásait láthatja a közönség, melyek közül két sorozatát emelnénk ki.

Herman Levente: Nyomok 11, 2014 – forrás: Várfok Galéria

Rózsaszín műanyagpohár, üres tányér, kenyér, hosszú, súlytalannak tetsző asztalok. Nyomok, ahogyan a sorozat címe mutatja. Csendként borul a képekre az emberalakok hiánya. Mintha hirtelen megzavarta volna valami a családi vacsorát, a szereplők mind eltűntek, hátrahagyva étkezésük nyomait. Nincs tér, az idő múlását egyedül az abrosz mumifikálódott szövetre emlékeztető mintázata jelzi. A mozdulatlanságban szinte hallani az anyag belsejében a bomlás sercegését. Nem tudni, hogy a tárgyak a fogyasztói társadalom eldobott kellékei vagy esetleg egy világméretű apokalipszis megmaradt relikviái.

Herman Levente: Nyomok 11, 2014 – forrás: Várfok Galéria

Dermesztő a csend, azonban a képek nem a reménytelenséget sugározzák, a Hermanra jellemző transzcendens sejtetés ebben az esetben is felülírja a kompozíciókat. A tárgyak vázlatvonalakká való absztrahálása eltávolít minket a valóságtól, és lebegtetésük a csoda lehetőségét hozza magával. A hosszú, lepellel borított asztalok láttán az Utolsó vacsora gondolata fogalmazódik meg egyre erőteljesebben, különösen Herman Levente eddigi életművének ismeretében. Több sorozata alapult már klasszikus bibliai témákon, mint például a Tervek egy Új Paradicsomhoz (2007), az Ádám és Éva (2008) vagy a Milánóban is bemutatott Noé bárkáinak 2012-es képei.

Herman Levente kiállítása a marosvásárhelyi Kultúrpalotában, 2020 – forrás: Várfok Galéria

A gondolat a mostani kiállítás kapcsán még egyértelműbb, ahol a képek egy installációval egészülnek ki. Herman Levente egy hosszú, vízszintesen elhelyezett fatáblára mint egyfajta asztalra szemet becsapó trompe-l’oeil technikával poharak és egy sörösüveg képét festette. Ismételten egy szokványos asztalból indulunk ki, majd a teremben monumentális méretű képekbe ütközünk, rajtuk konténer, betontömbök, olajoshordó. Az ipari tárgyak a fény és a szürreális természeti elemek – kék virágokkal teli rét – hatására azonban átlényegülnek, élettel telivé válnak. Nincs történet, nincs idő. Ki tudja, mióta hevernek ott ebben az ember nélküli, elhagyatott világban.

Herman Levente: Utolsó vacsora, installáció, 2020 – forrás: Várfok Galéria

Az egyetlen időt sejtető kép az asztal végénél lévő hevenyészett tűzhelyt ábrázoló festmény, melyben még lobog a tűz, pár perce gyújthatta be valaki. Hogy mi történt az illetővel, nem fogjuk megtudni, de ami éppen fő, az az utolsó vacsorája lehetett. Ez a kép fogja össze a sorozat többi darabját és így válik érthetővé a cím is: Utolsó vacsora.

Herman Levente a rá jellemző módon a hétköznapi és a transzcendens között lebegteti a nézőt, ez a dualitás és gyakorta a képi ábrázolás is közel hozzá őt a legendás rendező, Tarkovszkij világához. Sajátos elemeivel kontextust teremt arra, hogy az egyetemes kultúrából hozott ismereteinket alapul véve, kitágítsa és mindenki számára megfoghatóvá tegye a személyes jelentést, vagyis az újjászületés gondolatát. A szemmel látható elmúláson és valóságon túl, a tárgyak a csoda megtörténtét hirdetik, a döntés csak rajtunk áll, tudunk-e hinni benne.