Nem volt kérdés, hogy az addigi, „figyelmeztető” sikerek hamarosan igazi áttörést hoznak. Valahogy mindenki érezte, látta, hallotta és tanúsította, hogy Balga Gabriellának különösen jól sikerült az előző, dús évada – amelynek végén kamaraénekesi címmel is kitüntették. Indokként, példaként elég csak az Olasz nő Algírban életvidám Isabelláját és az Edgar zaklatott Tigranáját kiemelni.

- hirdetés -

– Mondhatjuk, hogy eddig minden úgy alakult, ahogy az a nagykönyvben meg van írva?

– Már korán kiderült, hogy tehetségem van az énekléshez. Mindig kiváló tanáraim voltak, akik ugyancsak biztattak, hogy az operaénekesi pályát válasszam. Nagyon megszerettem a zene csodás világát, mindazt, amit a muzsika nyújthat. Egy énekes, egy művész egész életében fejlődik: hangilag, lelkileg, emberileg; és ezzel az alakulással-formálódással párhuzamosan kell tudni megválasztani a helyes szerepeket.

A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.

Esetemben ezek adottak voltak, és olyan feladatokat ajánlottak, amelyek illettek hozzám. A zeneakadémista koromtól kapott felkérések bátorítólag hatottak rám a pályakezdésnél. Első két operaházi szerepem – 2012-ben, még akadémistaként – Hunyadi Mátyás és Cherubino volt. A következő évben pedig az egyik kedvencemet, Rosinát is elénekelhettem. Fontos állomás volt számomra a Norma Adalgisája is. Kivételes összhangban, szeretetben dolgoztunk a kollégákkal.

Szerencsés vagyok, mert jókor jöttek és egymásra épültek az eddigi munkáim.

– Szereti, ha önmagát adhatja, vagy szívesen kilép a személyisége komfortzónájából?

– A hangi adottságon, a technikai alapon és a felkészültségen túl számomra az is nagyon fontos, hogyan tudok megformálni egy karaktert. Szeretek elemezni. Beszélgetni, gondolkodni egy-egy figuráról: mi lehetett a múltja, a sorsa, mit miért tesz? Ha olyan rendezővel dolgozhatok, akinek ez szintén fontos, akkor megszülethet egy olyan operai alak, amelyre épp szükség van. Ha kidolgozom a figurát és őszintén meg tudom élni az egyes helyzeteket, folyamatokat, akkor az alakításom a közönség számára is hiteles lesz. Akkor is, ha mondjuk Cherubinóról van szó. Nyilván soha nem fognak fiúnak nézni. De ha abban a pillanatban át tudom ezt élni, úgy tudok gondolkodni, mint egy kamasz, a közönség arra az időre talán elhiszi, hogy az vagyok.

2019-ben megkapta az Operaház kamaraénekesi címét – fotó: Csibi Szilvia

– A hétköznapi életben is vidám természetű?

– Általában igen. Ha netán kicsit szomorkásabb a hangulatom, rögtön azt gondolják körülöttem, hogy most biztosan nagy a baj. Próbálok mindent pozitívan felfogni, mindenből a legjobbat és a legtöbbet kihozni. Szeptemberben volt az esküvőm. A férjem, Kutrik Bence zeneszerző, akivel kölcsönösen számíthatunk egymásra és a másik konstruktív kritikájára.

– Azt gondolhattuk, hogy jó koloratúr képességekkel megáldott, könnyű lírai mezzójából alapvetően a tiszta bel canto és a derű közvetítése fakad. Erre meglepetésként jött Tigrana…

– Jó belebújni mindenféle figurába, kipróbálni magamat különböző élethelyzetekben. Érdekel az, hogy valaki más legyek. Mindegy, hogy komikus vagy drámai szerepről van szó. Egyik sem nehezebb vagy könnyebb: kihívások. A konzervatóriumban például sokkal egyszerűbb volt szomorú dalokat énekelnem, mint elengedni magam, és megmutatni a vidám oldalamat. Lehet, hogy ez életkori sajátosság, mert gyerekeket tanítva is azt tapasztaltam, hogy szenvedni jobban szeretünk. Nagyon foglalkoztatnak a szenvedélyes szerepek, a drámai darabok. Ha ezek a karakterek kimaradnának az életemből, nem lenne teljes a repertoárom.

Egy magamfajta mezzo abban a szerencsés helyzetben van, hogy egy nagy, színes ívet járhat be. Alakíthat fiút, cselédlányt, cserfes kisasszonyt, naiv szüzet, vérbő nőt, később anyát, dadát, boszorkányt…

– Az Olasz nő Algírban Isabellájának vízválasztó jellege egyértelmű. Hirtelen mély víz volt?

– Valóban sokat jelentett számomra, de nem éltem meg mély víznek, inkább arra koncentráltam, hogy a lehető legjobban teljesítsek. A legtöbb izgalmat az okozta, hogy életem első Olasz nő előadásába a másik Isabella betegsége miatt be kellett ugranom. Két hetem volt a színpadi felkészülésre. Nagyon szerencsés vagyok, mert odaadó kollégák, rendezőasszisztensek segítettek. Külön köszönettel tartozom mindenért drága énektanáromnak, Pászthy Júliának és Hidegkuti Pálmának, aki betanította nekem a mű zenei részeit.

A rendezői instrukciók adottak: a mozdulatok, hogy mikor hova megyek vagy ülök le… – de a figurát, a „hogyant” már magamból adtam. Talán az volt a legnehezebb, hogy a koloratúrás virgoncságok ellenére megmaradjak egy olyan nőnek, vezéregyéniségnek, akit tömegek követnek. Játékos, mégis komoly, erős és egyben gyengéd, okos és megfontolt.

Kiss András, Balga Gabriella és Fülep Máté a Traviata című előadásban – fotó: Berecz Valter

– Puccini Edgárja az Eiffel Műhelyházban az elmúlt szezon talán legizgalmasabb premierje volt. Mit szólt ehhez az újabb távlatokat nyitó, a szélsőséges vadromantikát és a verizmust ötvöző kihíváshoz?

– Nagyon szerettem Tigrana lenni, vágytam rá, hogy a színpadon is megmutathassam ezt a mivoltomat. A rendezői próbák kezdete előtt még másképp gondolkoztam erről a szólamról. A próbafolyamatok alatt kiderült, hogy Tulassay Ádám átértelmezte a darabot, amelyben eredetileg Tigrana az, aki pénzért – konkrét esetben drága nyakékekért cserébe – elárulja Edgart. Viszont a csábítóból, árulóból itt egy összetört lelkű, megalázott, erőszaknak kitett nő lett, akit végül szerelme, Edgar kiszolgáltat a nép haragjának.

Ádámnak sikerült Tigrana szerepét kiemeltebbé, színesebbé és egyben hús-vér nővé varázsolnia, akivel véleményem szerint a közönség is jobban tud azonosulni. Aprólékosan kidolgoztuk a mű minden mozzanatát és így kétségkívül egy sikeres darab született. Boldog vagyok, amikor olyanokkal dolgozhatok, akikre szakmailag és emberileg is felnézek, akiktől tanulhatok. Fontosnak tartom, hogy folyamatosan képezzem magam. Szeretem a koncentrált, kemény munkát, és a zene varázslatos, magával ragadó világát.