A Trafó műfaji sokszínűségéhez illeszkedve a ház színházpedagógiai műhelye, a Gondolat Generátor is utakat keres a műfaji határok elmosására. 2020. február 12. és 16. között első alkalommal szerveztek összművészeti-nevelési találkozót, amelynek keretében négy különböző műfajhoz kapcsolódó nevelési terület nemzetközi szakembereit hívták meg.
Az előadók egész napos workshopot tartottak a művészetekkel és művészetközvetítéssel foglalkozó hazai résztvevőknek saját munkamódszereikről. A kísérlet célja az volt, hogy a hét végére belőlük inspirálódva, közösen létrehozzanak egy összművészeti nevelési eszköztárat, amit későbbi projektjei során mindenki szabadon használhat.
De talán ennél több is történt. Az egyes napok témáiról, hangulatáról és dilemmáiról a külföldi workshop-vezetőket tolmácsoló szakemberek és a szervezők számolnak be.
1. nap: színház
Bethlenfalvy Ádám Cecily O’Neill színházi nevelési workshopjáról
„Most ezt Cecily mondja, vagy a szerep, amibe lépett? Hogy fordítsam jól? Direkt homályos ez a mondat, szánt szándékkal? Pontosítsam a fordítás közben, vagy kérjem Cecilyt, hogy pontosítsa? Ezeken töprengtem, miközben tolmácsoltam az egyik legkreatívabban, legrugalmasabban dolgozó drámatanár számára a Trafó nemzetközi találkozója alatt. Nyilvánvaló, hogy tudatosan homályos az, mit mond helyenként, mert az űrt hagy a résztvevőknek értelmezésre, és a reakciók inspirálhatják a drámatanárt is. Mert Cecily O’Neill munkája arra épül, hogy felkínál egy lehetőséget, és figyeli, hogy a csoport mit kezd vele. A csoport reakcióiból kiindulva, és mérhetetlen színházi, dramaturgiai tudására építve lép tovább, hogy aztán valami közös alkotás kerekedjen ki belőle.
Ez a közös alkotás nem csak sallang, hanem tényleg működik. Persze, ez közös felelősséget is ró az egész csapatra.
Ha nem reagálunk semmit, akkor biztos nem lesz belőle baj – gondoljuk mi, a közép-kelet-európai szocializációkkal. Ha nem reagálnak semmit, abból nem is lesz semmi – gondolhatja a folyamatdrámát vezető tanár. A nap második felére ezt érzékelte is a csapat, és érezhetően aktívabb volt a társaság. És így Cecily is egyre érdekesebb dolgokat kezdett csinálni. Ízelítőt kaphattunk valamiféle közös alkotásból.
2. nap: tánc
Szemessy Kinga Doris Uchlich tánc nevelési workshopjáról
„Többször azon kaptam magam, keverem, hogy Dorisként a tőlem elszigetelt résztvevőknek adok ki egy feladatot (you are invited to…), avagy összegzem, mit kell tennünk nekünk, táncosoknak (we are invited to…), beleértve magamat és mindenki mást is. Természetesen ez egy klasszik kezdőtolmács hiba, ugyanakkor a workshop maga is operált azzal, hogy elmossa, meddig tart az egyén, és mikor része a tiszta határral ugyancsak nem rendelkező közösség(ek)nek.
Köröttem az épülő és pukkadó buborék.
Buborék, ami csíkká torzul.
Buborék, ami bekebelez, osztódik, de mégse sérül.
Buborék, aminek felületén tükröződik a környezet. E kirajzolt környezet színesebb, tótágast álló, de mégsem hamis.
Pukkadás, de nem nyomtalanul.
A szétpattanás megtolta a levegő molekuláit, ami megtolta a Trafó mögötti tűzfalat is.
Erről fotó nincs, csupán a test dokumentált.
Folyamatos identitásalakulásban voltunk – a bőrünk kapu, membrán lett, az emberségünk pedig emlősös-gilisztás-robotos lényszerűség. A termékeny zavarodottságra, a ziláltságból újjászületésre, és a furával, definiálhatatlannal való szisztematikus megbarátkozásra épített az alkalom, többnyire intuitív feladatkiszabások mentén. Segítőtársunk a kiszámíthatatlan lüktetésű és alakulású techno, valamint elektronikus zene lett. Közoktatásban dolgozó pedagógusként úgy hiszem, nehéz lehet kivonatolni, mi is történt, sőt mindezt napi praxisba ültetni végképp kihívás. Mégis nagyon fontos tapasztalat lehetett, ahogy egy kortárs táncos in situ, kinesztetikus empátiájára támaszkodva vezet egy csoportot egy nem túlagyalt cél felé – együtt lenni, a konvencionális módokon túl. Ami ezt biztossá és biztonságossá tette az volt, hogy Doris Uhlich önmagát már számtalanszor tolta az ismeretlenbe. Zsírtánc, energia-ikonok, testi örömforrások – ezeket a módszereit az önreflektív figyelem és az önelfogadás szülte. A módszerek pedig bennünk másnapi izomlázat.”
3. nap: képzőművészet
Szalipszki Judit Yana Klichuk vizuális művészeti nevelési workshopjáról
„Yana Klichuk a Manifesta, vagyis a kétévente más európai helyszínen megrendezésre kerülő nomád biennále edukációs és mediációs vezetője. A 2014-es szentpétervári Manifesta idején csatlakozott a biennálehoz, azóta a 2016-os zürichi és a 2018-as palermói kiadáson is dolgozott, most pedig a 2020 júniusában nyíló marseille-i és a 2022-es pristinai kiadást készíti elő párhuzamosan. Az általa vezetett egésznapos workshop keretében arra kerestük közösen a választ, hogy a kultúra különböző területein milyen stratégiái és gyakorlatai vannak a bevonásnak és a társadalmi csoportokkal való együttműködésnek, és hogy milyen szempontokat érdemes figyelembe venni egy ilyen típusú folyamatalapú projekt tervezése és megvalósítása, kísérése során. Yana előadásából nemcsak a Manifestát ismerhette meg a különféle területről érkező magyar szakemberek és hallgatók csoportja, de a résztvevőknek lehetőségük nyílt arra is, hogy saját projektjeiket vagy projektötleteiket csoportos formában fejlesszék a Yana által bevezetett szempontok mentén.
A Manifesta kiváló inkubátora az együttműködésen alapuló, társadalmilag elkötelezett projekteknek, ugyanis a biennálét előkészítő kurátori és mediációs stáb gyakorlatilag minden helyszínen a nulláról kezdi a munkát, ami gyakran akár 2-3 évvel a Manifesta helyi kiadásának megnyitása előtt kezdetét veszi. Izgalmas volt betekintést nyerni az edukációs-mediációs csapat munkamódszerébe, ami minden alkalommal a helyi közeg intenzív feltérképezésével, majd kisebb és nagyobb léptékű együttműködések kidolgozásával, barátkozással indul. Ez, a város urbanisztikai, szociológiai, politikai, oktatási szempontból történő letapogatását magába foglaló munkafolyamat az alapja a Manifesta helyi aktivitásainak. Ahhoz, hogy a biennále jó vendég legyen a városban, mindenképpen szükséges az, hogy ilyen módon, tudatos felkészülést követően keressen kapcsolatot a helyi közösségekkel, alkotókkal, intézményekkel, formális és nem-formális szerveződésekkel, hiszen ez az a társadalmi szövet, amibe a biennále programjai, a gyakran a lokális jelenségekre reflektáló alkotók munkái is beépülnek. A Manifesta így tudja – legalábbis így igyekszik – elkerülni azt, hogy idegen testként legyen jelen egy adott város közegében. Ez a fajta beépülés természetesen az adott város léptékétől, szerkezetétől és intézményrendszerétől is nagyban függ.
Az előadásában a Manifesta bemutatásán túl Yana főként a művészek, művészetközvetítők és kurátorok helyi közösségekkel vagy környezettel való együttműködésének etikai aspektusára fókuszált, és ezzel a megközelítéssel kapcsolatban érzékenyítette a workshop résztvevőit is; az együttműködések etikai szempontrendszerének működtetésére biztatta őket saját praxisuk során is.
A fő kérdések, amiket a Manifesta példáján keresztül felvetett, hogy ezek az együttműködések, együtt töltött idők milyen hatalmi hierarchiák mentén szerveződnek; hogy milyen típusú a résztvevők és a projektet bevezető szakemberek/alkotók viszonya; hogy ez a viszonyrendszer hogyan képeződik le abban a nyelvben, ahogy a projektről beszélünk (hogy hogyan találnak az együttműködők közös nyelvet); hogy hogyan alakul egy ilyen projekt időkerete és ritmusa; hogy hogyan lehet elkerülni, hogy az együttműködés során valamelyik fél instrumentalizálódjon a másik fél vagy másik felek által; hogy hogyan lehet és szükséges elkerülni azt, hogy a látszólag közösen alakított projekt közösségi szempontjait egy ponton mégis felülírja a hatékonyság; és a „sikeres” (és „esztétikus”) végeredményre való törekvés, és hogy egy közösen tervezett együttműködés valóban közös maradjon a projekt végéig. Kiemelte annak fontosságát is, hogy a Manifesta csapata nem előre kidolgozott elképzeléseket próbál ráhúzni a helyi adottságokra, hanem a helyi ökoszisztémába kapcsolódnak be – a befogadó város, környék, közösségek adottságaira, tereire, infrastruktúrájára építenek, és nem azt igyekeznek valamiféle hamis karitatív vagy szociális gesztusként „megteremteni”, „nyújtani”, ami nincs jelen. (Ennek az elvnek az alkalmazása és az ilyesféle, jószándékú, de valójában a hatalmi hierarchiákat fenntartó attitűd áthangolása a workshop csoportmunka- feladatait is meghatározta.) Ez természetesen egyáltalán nem egyszerű folyamat, és a sokéves rutin ellenére is nehezen tervezhető, hogy hogyan alakul egy ilyen közös munka – szimpatikus módon Yana nemcsak pozitív példákat hozott, hanem reflektált arra is, amikor nem sikerült maradéktalanul érvényre juttatni ezeket a szempontokat.
Yana workshopjának második felében élesben is kipróbáltunk egy olyan, általuk fejlesztett módszert, amit eddig már két Manifesta-kiadás során is használtak mediációs célokra. Trapp Dominika „Ne tegyétek reám…” című, a Trafó Galériában március 8-ig látogatható kiállításában a résztvevők egy saját maguk által kidolgozott tárlatvezetést tartottak a Yana által biztosított, elsősorban a vizuális behatásokra épülő és a befogadók saját asszociációit, tapasztatalait, benyomásait akvitáló mediációs kártyák segítségével – saját maguknak. Trapp
Dominika projektje egy konceptuális alapokon nyugvó, erősen szövegalapú kiállítás, ahol nemcsak a kiállítást kísérő, a kiállítás gondolati hátterét bemutató információs anyagok szövegesek, de a kiállítás egyes művei is narratív, a szó szoros és átvitt értelmében is olvasást igénylő munkák. Éppen ezért volt különösen érdekes végigkísérni az egyik csoport mediátoraként, ahogy a résztvevők a térben jelenlévő szövegek kizárásával, csak a vizualitásra, asszociációikra és megélésükre hagyatkozva, a top-down ismeretátadást nélkülöző módon, előzetes faktuális tudást nélkülöző módon, asszociációk mentén fejtették, pontosabban fejtettük fel közösen a kiállítás jelentésrétegeit.”
4. nap: zene
Gryllus Samu Ricardo Gassent zenei nevelési workshopjáról
Ricardo Gassent-ről tudtam, hogy fantasztikus hangszeres, és sejtettem, hogy nagyon jó pedagógus – legalábbis az alapján, ami a közösségi médiában eljutott hozzám abból, ahogyan a madridi együttesével előadóművészeti és közösségi projekteket szervez és vezet. Aktív és elmélyült alkotó, akit 2012-ben Párizsban ismerhettem meg egy közös workshopon, ahol mindketten a soundpainting jelnyelvet tanultuk. A jelnyelv gyakorlata közben a közös alkotásban megismerheted magadat és másokat is, miközben a közösség a hierarchia, az önrendelkezés, a személyes felelősség és kötelesség kérdésköreiben is új válaszokra talál. Ricardo a Trafóban töltött nap folyamán nagy figyelemmel, ugyanakkor elképesztő töménységben zúdította a nyelv lehetőségeit a közösségre, akik mindezt láthatóan élménynek élték meg. A nagyjából 1500 kézjelből legalább 100 használatát megmutatja, elmagyarázza, mi pedig így együtt mindezt kipróbáljuk, átéljük.
Az ösztönös és a tudatos furcsa játéka ez, ahol nagyon tisztán definiált kérésekre kell az azoknak megfelelő, ám mégis gyakran az intuitív félhomályból felbukkanó akciókkal reagálni.
A résztvevők zeneisége és művészi aktivitása, részvételi intenzitása lenyűgöző volt. Én az egyik sarokban fordítottam magyarra, értelmeztem a jeleket. Mindenki Ricardo irányító kézjeleinek mentén mozdult, beszélt, énekelt, kattogott, csattogott, kiabált, leállt és felült, szétcsúszott és összeállt, utánzott és megjelenített. Ötletek, lehetőségek, jelenések cikáztak a térben, én pedig igyekezem mindent érthetően, magyarul megfogalmazni, átültetni, néha értelmezni vagy akár kiegészíteni. Miközben lépésről lépésre számomra is világossá vált, hogy itt már rég egy nyelvet beszélünk mindannyian.”
5. nap: összművészet
Szepes Anna és Török Tímea Bethlenfalvy Ádám összművészeti nevelési workshopjáról
„Az utolsó nap, amikor minden összeér. Amiért szerveztük az egész találkozót. Ádám most kísérletet tesz velünk együtt arra, hogy az eddigi tapasztalatokat összegezve összművészeti nevelési projekteket tervezzünk. A csapat már nagyon fáradt, hiszen négy napja egész nap dolgoznak, új dolgokat tanulnak, új vezetőhöz alkalmazkodnak. Vajon mind eljönnek ma is? És igen. Ott vagyunk, mert kíváncsiak vagyunk. Mert már egy csapat vagyunk.
Fontos mozzanat, hogy összegyűjthetjük közösen a különböző worshopokon átélt élményeket, azok konkrét hasznát és elemeit, vagy a lehetségesen felmerülő nehézségeket. Frissen, de mégis egy új távlatból tekintünk vissza, és egymáshoz hasonlítjuk a nagyon különböző módszereket, melyekből új szempontok születnek.
Próbáljuk úgy összefűzni a tanultakat, hogy a különböző absztrakt és konkrét műfajok ne leuralják és kioltsák, hanem kiegészítsék és továbbfűzzék egymást. És próbálunk nem csak abból építkezni, amit láttunk, hanem ahogyan történt; megragadni a workshop-vezetők facilitátori attitűdjének lényegét.
Úgy gondolkodunk, ahogy nem szoktunk. Úgy tervezünk közösen projekteket, ahogy nem szoktunk. És persze, látva a megvalósult elemeket, úgy vezetünk foglalkozást, játékot, ahogy nem szoktunk. Azokkal, akikkel nem szoktunk. Újrakeretezve, friss élményekkel teli, az összművészetiséget célozva. Mi más lenne egy ilyen találkozó értelme?”
