A klasszikus balett az emberiség legnagyobb kulturális teljesítménye – állítja Michael Messerer, a neves orosz balettdinasztia tagja. A mester évek óta dolgozik együtt a Magyar Nemzeti Balett együttesével, a következő közös munkájuk a Laurencia lesz, amit március 6-tól láthat a budapesti közönség.
– Ön a világ egyik legkeresettebb balettmestere, tanára, a társulatok évekre előre foglalják le azokat a napokat, heteket, amikor önnel tudnak dolgozni. Mi alapján választja meg, hogy kikkel működik együtt?
– A magyar együttes esetében a közös munka egyértelműen adódott, hiszen Solymosi Tamás balettigazgatót azóta ismerem, amikor még fiatal szólistaként dolgozott Angliában. Az ő hívásának nem tudtam ellenállni. Sokszor láttam az együttest dolgozni, színpadon működni, így pontosan tudtam, milyen magas a színvonal. Már dolgoztam a Don Quijote-ban velük, így nem volt kérdés, hogy jövök, amikor időm engedi. A magyar együttes az előző évadban ráadásul New Yorkban is bizonyított, ami nem sok társulatnak adatik meg, és fantasztikus kritikákat kaptak. A legfontosabb számomra az, hogy úgy érezzem, olyan táncosokkal dolgozom, akik nagyon-nagyon törekvőek, akik igazán szeretnének fejlődni.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
– Ha nem ismeri személyesen a balettigazgatót, nem vállal egy ilyen felkérést?
– Valószínűleg nem. Most éppen két másik darabon is dolgozom, és általában így van ez velem, rendkívül sok felkérésnek teszek eleget. Tudnom kell, hogy ahova hívnak, ott egy jó menedzsment működik, és egy igen jól szervezett együttessel és nagyon fegyelmezett táncosokkal fogok találkozni.
– Ahogy az a klasszikában talán evidensen elvárható. Viszont mintha a klasszika visszaszorulna Európában is, átalakul a legnagyobb együttesek repertoárja is, sokkal nagyobb szerephez jut a kortárs.
– Azt hiszem, ez sajnos igaz, ugyanakkor egy teljesen érthető folyamat. A klasszikus balettek nagyobb költségvetésűek, nagyobb befektetett energiát, munkát igényelnek. A modern repertoár általában olcsóbb, a táncosoktól sem feltétlenül vár olyan magas képzettséget mint egy nagy klasszikus balett esetében. Egyre kevesebb olyan nagy együttes van, mint például a budapesti, aminek még megvan a „morális felhatalmazása”, hogy ezeket a neves darabokat, mint például a Don Quijote vagy a Laurencia, bemutassa.
– Kik vannak még ebben a sorban?
– A teljesség igénye nélkül: a párizsi Opera, a pétervári Mihajlovszkij Balett, a Mariinszkij, a Bolsoj Balett… De ezeknek a társulatoknak a száma egyre fogy, a következő generációk pedig már nemigen kaphatják meg a nagy előadások jogait. Szerintem ez valódi veszélyt jelent, könnyen el tudom képzelni, hogy a klasszikus balett teljesen eltűnik majd.
– A Laurenciát 2010-ben, Londonban állította színre először. Miért döntött akkor emellett a darab mellett?
– Abban az évben ünnepeltük a mű koreográfusa, Vakhtang Chabukiani születésének századik évfordulóját. Nagyon érdekelt ez az alkotás, de először csak egyetlen felvonást tanultam és tanítottam be, mert a londoni színház impresszáriójával ennyiben tudtunk megállapodni. Később szerencsére úgy alakult, hogy igény volt a teljes darabra, és akkor dilemma elé kerültünk: meghívunk-e egy koreográfust vagy én csinálom végig az egészet… Az utóbbi mellett döntöttünk.
– És megszületett egy egész estés balett.
– Óriási siker volt Londonban, majd turnéztunk vele Japánban is, és a közönség lelkesedése nem csökkent. Ezért érkezik ez a mű most Budapestre is.
– Mennyire változtatta meg az eredeti koreográfiát?
– Alapjaiban módosítottam rajta, eleve lerövidítettem, a három felvonásos alap tánctervet két felvonásosra húztam. Édesanyám is balettművész volt, táncolta ezt a darabot, és volt egy elképzelése arról, hogyan alakítaná át a Laurenciát. Követtem az ő útját, ezzel tisztelegve a zsenialitása előtt. A koreográfia végső verzióját Moszkvában mutatták be – az én munkám már eleve ezzel az utolsó verzióval kezdődött. A közönség szempontjából persze az a lényeges, hogy egy csodálatos egész estés klasszikus balettet láthatnak, az orosz balettművészet egyik legfontosabb darabját, a 20. század egyik legizgalmasabb orosz koreográfusának alkotását.
– Ha már orosz balettművészet: egy interjúban korábban azt mondta, hogy hiába nem tanulnak az orosz balett táncosok modern technikákat, abban a pillanatban, hogy Nyugatra mennek, gond nélkül megcsinálnak bármit a színpadon.
– Pontosan. Egy jó klasszikus táncos akármire képes a testével. Ha pedig okosan öregszik, nagyon jól tud kortársra váltani, ahogyan azt minden sztártáncos esetében láthatjuk.