Pécsi Sándor kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész 1922. március 18-án született Sajószentpéteren, és 1972. november 4-én hunyt el Budapesten.
A sárospataki kollégium után pesti jogi tanulmányait félbeszakítva először jegyző-, majd egy hatalmas fordulattal a Hunnia Filmgyár rendezőgyakornoka lett, ezt követte a Színművészeti Akadémia, ahol 1944-ben végzett. A korszakban nem szokatlanul vidéken kezdte a pályát, játszott Sátoraljaújhelyen, Szombathelyen, a háború után Miskolcon. 1946-ban került Budapestre, Várkonyi Zoltán Művész Színházához, ahol a színház megszűnéséig volt. Ezt követően haláláig a Madách Színház társulatát erősítette.
A szerepekre való felkészülésről így vallott: „Nem klasszikusokon nevelkedtem, csak a XX. század klasszikusai foglalkoztattak engem, ők vonzanak, az ő gondolataik állnak közel hozzám időben és lélekben egyaránt.
Módszerem talán nincs is, ösztönökből indulok ki. Először engedem eláradni magamon az ábrázolandó figurát, hogy aztán mondatról mondatra megkomponálhassam a mozgás és a beszéd egységét, ritmusát, erejét, modulációit.
Néha elég csak a saját tapasztalatomra hagyatkozni, de az is előfordult már, hogy egyszer, amikor részeget kellett alakítanom, végigjártam az alvilági lebujokat, és figyeltem a berúgott embereket.”
A Színházi adattár 143 alakítását listázza. Nehéz kiemelni közülük a legfontosabbakat, így maradjunk a legemlékezetesebbeknél. Volt Eddie Carbone (A. Miller: Pillantás a hídról), Mendoza (G. B. Shaw: Tanner John házassága), Gogol: A revizorának Polgármestere, Miller (Schiller: Ármány és szerelem), Peacock (Brecht: Koldusopera), Sebő (Németh László: Paphucshős), Luka (Gorkij: Éjjeli menedékhely), egyik utolsó szerepeként Queeg Herman Wouk: Zendülés a Caine hadihajón című drámájában, eljátszotta Molière Dandin Györgyének és Dürrenmatt A nagy Romulusának címszerepét. A filmszalag is őrzi alakját: Talpalatnyi föld, Úri muri, Kiss Katalin házassága, Föltámadott a tenger, Bakaruhában, Szent Péter esernyője, Liliomfi, A Noszty fiú esete Tóth Marival, A hamis Izabella, A Pál utcai fiúk (1968), Utazás a koponyám körül, Jó estét nyár, jó estét szerelem!, A fekete város ma is bizonyítják, micsoda jellemszínész volt Pécsi Sándor, aki széles eszköztárból válogatva, de mindig óriási kedvel, humorral és lefegyverző öniróniával játszott.
Kollégája, Márkus László így írt róla nekrológjában: „Mindig nyugtatott és nevettetett: „Nem kell felizgatnod magad semmin és senkin, az emberek nem rosszak” — és legyintett egyet. Ezt hallom azóta, hogy nincs többé. A „halál” szót vele kapcsolatban nem tudom használni, mert egyszerűen nem illik hozzá. Vidám szeméhez, orrához, szájához, egész lényéhez és lobbanó temperamentumához. (…)
Ilyen és ennyire rajongó színésszel nem is találkoztam még! Ügy tudott örülni más sikerének, mint egy gyerek.
Szinte megható volt, hogy egy ilyen nagy művész már zavarbaejtő módon tudott rajongani egy-egy kollégája alakításáért. S ha az ember neki gratulált, ő legyintett: „Lesz ez még jobb is!”
