Papageno Radio
Címlap Somhegyi György: „Mindennél fontosabb a támogató, baráti légkör”

Somhegyi György: „Mindennél fontosabb a támogató, baráti légkör”

Somhegyi György idén az ötödik évét töltötte a Miskolci Nemzeti Színházban, melynek összetartó, kivételesen színes társulatát sokan dicsérik. A fiatal budapesti színész már számos szerepben kipróbálhatta magát a teátrumban, azonban tudásvágya és kíváncsisága nyughatatlanná teszi – legfőbb vágya, hogy minél több újat megtapasztaljon a szakmában. Pályája kezdeteiről és jelenlegi terveiről is beszélgettünk vele.

– Mi vezérelt a színészet felé?

– Az általános iskolában már bekövetkezett az egyértelmű fordulópont az életemben ezzel kapcsolatban, még pedig akkor, amikor az évente megrendezett karácsonyi előadásban egyszer én is részt vettem. A főhőst játszottam, így sokat készültem a szerepre, nagyon lelkes voltam, a műsort követően pedig komolyan elkezdtem azon gondolkodni, hogy miként foglalkozhatnék ezután is színjátszással. Ekkor találtam rá a Vörösmarty Gimnázium drámatagozatára, ahová aztán fel is vettek, majd később, negyedik próbálkozásra a Színművészeti Egyetemre is bejutottam.

– Évek óta játszol trombitán. Zenei pályában nem gondolkodtál?

– A drámatagozatra és a konziba egyszerre jelentkeztem, és mindkét helyre fel is vettek, ami persze nagy dilemmát okozott. A trombitatanárom végül sokat segített nekem a választásban: a konzis felvételin azt kérte, hogy mondjak el egy verset is, majd külön behívott, ahol bevallotta: ő úgy látta, hogy sokkal felszabadultabb voltam, amikor szöveget mondtam. Így tehát a színészet felé vettem az irányt, de a zenéhez mindig közel maradtam. A hangszeres tudásomat az egyetemen is kamatoztattam, és a színházban is sokszor volt rá példa, hogy használtam a trombitát valamelyik előadásban. Emellett egy időben zenekarban is játszottam, a tordasi Paul’s Angels-ben, és gitározni is megtanultam.

Ide kapcsolódik:
Kiss Krisztián: „Csak a zenére figyelünk”

– Mi tartotta benned a lelkesedést és a kitartást a színművészetis felvételik során?

– Negyedjére talán épp eltántorodtam, és furcsa módon, úgy gondolom, hogy pont ennek hatására vettek fel. Pontosabban azért, mert már nem voltam olyan stresszes, mint azelőtt. Akkorra már volt például egy imprótársulatom – amelynek a mai napig tagja vagyok –, ahol éreztem, hogy van egy helyem, és talán úgy is maradhatok színész, csinálhatom azt, amit akarok, ha nem vesznek fel az egyetemre. Ez nagy megkönnyebbülést jelentett akkor, lazább is voltam, hiszen

nem a sikeres felvételit láttam az egyetlen életbenmaradási esélynek.

Addig persze borzasztóan éltem meg minden elutasítást, ami többek között annak is köszönhető, hogy az első felvételinek például egy kicsit nagyobb önbizalommal indultam neki, mint amennyi szükséges vagy hasznos lett volna, a második próbálkozásnál pedig valahogy akaratlanul behúztam a kéziféket, és nem sikerült úgy teljesíteni, ahogy szerettem volna. Negyedjére éppen jó állapotban voltam, nagyon alaposan fel is készültem, hiszen tudtam, hogy máshogy nincs esélyem, csak úgy, ha látják rajtam, hogy nagyon motivált vagyok, és komolyan veszem a feladatokat. Sokat segített az is, hogy közel tudtam kerülni a többiekhez, jó kapcsolat alakult ki köztünk, aminek hatására értékesebb jelenetek is születtek.

– Hogy élted meg a tanulás éveit Rába Roland, Pelsőczy Réka és Bagossy László első osztályában?

– A rendezőkkel, kőszínházakkal az egyetemet megelőzően nem álltam ismeretségben, valójában minden új volt számomra, még ha idősebb is voltam szinte minden osztálytársamnál. Sok konfliktus kialakult a korkülönbség miatt, és azért is, mert nem tudtunk jól együtt próbálni, nem tudtuk hasznosan beosztani az időnket, ami – habár valahol érthető –, nem volt rám jó hatással. Emellett nekem akkor már

határozottabb elképzeléseim voltak, amolyan színházi eszményképeim.

Évek óta rajongtam például Krétakörért vagy a Pintér Béla-féle színházért, és ilyen helyekre képzeltem magam mint színészt. Volt bennem egy vágy, hogy csak a legjobbat csináljam, de utólag már látom, hogy hasznosabb lehetett volna, ha egy kicsit nyitottabb tudok lenni mindenre.

Összességében az egyetem egy problémás időszak volt az életemben. Nem tudtam igazán magamat sem megismerni, sem magamat adni, sem eléggé önazonos lenni. Azt is éreztem, hogy hiába csinálok valamit, azt nem értékelik, miközben valaki mást pedig igen, még ha nem is tesz le az asztalra semmit. Abban a helyzetben nem tudtam elég bölcs lenni, és nem láttam be, hogy mindezzel nem érdemes ennyit foglalkozni. Abban viszont nem változott a véleményem, hogy érzésem szerint a rendszer

sok olyan törekvést nem támogat, amikor valaki a dobozon kívül akar gondolkozni.

Az egyetemen sok minden meggyötört, és én mindig csak magamban kerestem a hibát. Jó pár évig azzal voltam elfoglalva, hogy ezen hogy tudnék változtatni, hogy vegyem jobban az akadályokat, hogy ne törjek össze az első elutasításra. Az utóbbi egy-két évben már beláttam, hogy nem volt reális minden megpróbáltatást a saját hibámnak tekinteni. Igenis, több figyelmet kell adni az embereknek, pláne egy művészeti képzésben.

Nem lehet beletörődni abba, hogy valaki vagy jön velünk, vagy nem.

– Mi lenne a helyes irányt szerinted?

– A kulcsszó a nyittottság. Véleményem szerint több teret kellene engedni a színház világában a különféle próbálkozásoknak. Ha az egyetemről kikerül valaki, és leszerződik egy kőszínházhoz, szinte semmi esélye sincs workshopokra járni, vagy továbbképeznie magát egyéb formában. Alapvetően sokkal több lehetőséget és támpontot kellene felkínálni, de

mindennél fontosabb a támogató, baráti légkör.

A művészethez, úgy gondolom, egyáltalán nem tartozik hozzá a szenvedés, vagy az, hogy megbetegítsük, tönkretegyük a lelkünket. A Színművészeti Egyetemnek már abban a tudatban indulnak neki a fiatalok, hogy ott szétszedik őket, és új embert csinálnak belőlük. Ezt pedig úgy állítják be, mint egy szükséges folyamatot, amit, ha túlélünk, jobbak leszünk általa. Ezzel egyáltalán nem tudok azonosulni.

Ide kapcsolódik:
Czvikker Lilla: „Öt év színművészeti után is két lábbal állok a földön”

Természetesen, mindemellett úgy érzem, hogy sokat köszönhetek az egyetemnek, hiszen segített bekerülni a színházi vérkeringésbe. Nélküle nem ismertem volna meg a szakma mélyebb rétegeit. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy alapvetően számos olyan régimódi hozzáállás működik még a mai napig is az oktatásban, amin már érdemes volna változtatni, többek között a szigorú tekintélyelvűségen.

Somhegyi György – forrás: Miskolci Nemzeti Színház

– Az egyetemről kikerülve te is rögtön kőszínházba, a Miskolci Nemzeti Színház társulatába kerültél. Hogy jött a lehetőség?

– Rám jellemzően elég kacifántos a történet. 2013-ban Kiss Csaba, egykori tanárom, a színház akkori igazgatója hívott engem Miskolcra, aminek nagyon örültem, hiszen kedveltem a hozzáállását, és úgy érzem, hogy értékes dolgokat tanultam tőle. Én akkoriban a Radnóti Színházban voltam gyakorlaton, valamint minimálisan az Örkényben és a Katonában is foglalkoztattak. Csaba sok szerepet és teljes évadra szóló szerződést kínált nekem rögtön, bennem pedig megvolt a pályakezdés romantikus képe, hogy egy fiatal színész vidéken megtanulhatja a szakma velejét, hiszen rengeteg szerepet el lehet játszani, és sok műfajt ki lehet próbálni.

Miután a Radnóti Színházzal egyezségre jutottunk abban, hogy befejezem náluk, másnap az első hír, amit megláttam az volt, hogy Kiss Csabának felmondott a városvezetés. Szabó Máté rendező és ideiglenesen kinevezett igazgató azonban megnyugtatott, hogy ez a változás nem befolyásolja a szerződésemet, és választhattam, hogy csak néhány, vagy minden darabban játszanék-e. Az utóbbi mellett határoztam el magam, ez viszont nem csak engem érintett, hiszen épp abban az évben házasodtam meg. A feleségemmel együtt ez volt az első komoly, közös döntésünk.

– Miskolc miben nyújtott a legtöbbet szakmailag?

– Ennek a színháznak köszönhetem többek között azt, hogy valóban megtanultam csapatban dolgozni. Igazán nyitott, befogadó társulat az itteni, amelyben – magamhoz képest – már az első pillanattól kezdve nagyon közvetlenül, fesztelenül tudtam létezni. Amiért még különösen hálás vagyok, hogy Miskolcon megtanultam – és megszerettem – énekelni. Nem is volt más választásom, mivel rám osztottak egy operettbeli főszerepet, de egyéb kihívásokkal is szembe kellett néznem, amelyekből sokat profitáltam.

Forrás: Miskolci Nemzeti Színház

Az első évem főleg sok kis szerepből állt, a második évadtól pedig nagyobb feladatokat is kaptam, például az említett operettben, ahol megtapasztalhattam, hogy a táncos-komikus szerep mennyivel másabb, és milyen komoly igénybevételt jelent színészileg. De emlékezetes számomra még abból az évből egy ifjúsági előadásom is, ahol egy autista fiút kellett alakítanom. Ez is teljesen más jellegű munka volt, mint a legtöbb, megszokott szerep, hiszen nagyon komoly elmélyülést és karakterformálást igényelt.

– Nem fárasztó ez a sokszínűség?

– Az utóbbi években kezdtem el érezni, hogy már nem feltétlenül vágynék erre, hogy egyik nap operettet, a másik nap meg, tegyük fel, Csehovot játsszam, ami persze az elején elképesztően izgalmas volt.

– Az ötödik évadod után milyen gondolatok kavarognak benned a jövőddel kapcsolatban? 

– A Művészeti tanáccsal már többször beszélgettem arról, hogy habár elégedett vagyok az itteni munkámmal, sok minden másban is szívesen kipróbálnám magam. Például most különösen érdekel a tantermi színház világa, amellyel egyébként szintén Miskolcnak köszönhetően ismerkedtem meg. Forgatásokon is szeretnék részt venni, nagy vágyam, hogy külföldi workshopokon is fejlesszem magam, hogy friss ötleteket merítsek, de minderre a mostani igénybevétel mellett nem marad időm. Végül abban állapodtunk meg, hogy a jövő évadtól nem leszek leszerződve Miskolcon. Számtalan jó lehetőség létezik, és ahogy említettem, sajnálom, hogy a magyar színházi rendszer nem igazán tud szabad mozgásteret hagyni a színészeknek, hogy éljenek is velük.

– Az idei évadban melyik miskolci előadás áll hozzád legközelebb?

– Talán a Feketeszárú cseresznye volt eddig a legjobb élmény számomra, amit a tavalyi évad utolsó két hetében kezdtünk el próbálni, az utolsó hajrában. Már a nyár elejében jártunk, amitől volt az egésznek egy felfokozott energiaszintje, ami sokáig bennem maradt.

Somhegyi György (Feketeszárú cseresznye) – forrás: Miskolci Nemzeti Színház

Az elmúlt évből még áthoztuk a tantermi előadásomat, a Pályaválasztást is, amit szintén a kedvenceim között említhetek. Jól esik ennyi színpadon való játék után egy osztályteremben, a közönség közvetlen közelében mesélni a történetet. Emellett, mivel ez egy monodráma, végig extra koncentrációt igényel, ami számomra mindig motiváló erő.

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

Promóció

X