Kismagányos hang szól ma. Beleénekve minden tudását emlékek szépének, mindenség tudását szép emlékeknek. Zajvilág közepette benti csönd simogatása karcarcon. Visszavett tempó most, lassuló lélegzet, mint vadöröm utáni megnyugvás lüktetése mosollyal arcon, lélekben.
Napranap épített alacsonyuló magastornyok, vagy egyre hatalmasodó építmények – rezegtetett hang nyelv a szájban, torokban bőízből őrzött lassú csókja dalnak. Hétmúlta kitudjameddig tartó kézérintés, kísér hosszan mondata Szomorúnknak.
Lukrezia Krämer ismer. Ismer engem, ismer téged, ismer minket. Ismerősként fekszik mellénk szerelemben esténként, holott jószerével nem aludtunk még együtt sosem. Vágyott együttalvás ez. Ilyent akarunk néma zajban.
